Szakmai körökben manapság egyre kevésbé esik szó a kiejtés tanításáról, vagy ha mégis, akkor a lelkesült „tanárka” csapkolódását értetlenség, közöny, esetleg elnézően gúnyos pillantás kíséri. (Hát persze! Ugyan minek törjük magunkat, mikor ma már annyiféle beszédet hallhat a tanuló, amennyit csak akar!) Hol vannak már a régi szép idők, amikor a másik kultúrába való átlépés egyetlen varázslatos és misztikus kapuja a helyi nyelvtanár volt? Lehet, hogy ma már csak a franciák vagy a japánok „értékelik” (nem mindig megfelelő tettetéssel), hogy nyelvüket egy más anyanyelvű elég szépen ejti? Európai mércével nem is brit, hanem inkább holland tolerancia szükséges ahhoz, hogy például az angol – mint a nemzetközi kommunikáció nyelvének – sajátos nemzeti akcentusait elviseljük. Márpedig ha a jó kiejtés értéke csökken, akkor csökken a kiejtés tanításának értéke is. Ugyanakkor nyelvpedagógiai közhely, hogy a kiejtés mint a hangok fizikai és szellemi megjelenítése elválaszthatatlanul egybefonódik a nyelvi tartalom közvetítésének más aspektusaival (például a nyelvtan, a szókincs vagy a pragmatikai megfelelés szintjein). A kiejtés közvetlenül jelen van a készségekben (amennyiben az olvasást is el tudjuk képzelni hangosnak; avagy az írást diktálásnak, mint egy néma, de belül szonáns beszéd fizikai megtestesülésének). Vajon indokolt-e a kiejtéstanításban ez az újsütetű igénytelenség, vagy csak a nyelvtanítási szakmában oly gyakori divathullámok egyike csapkodja az iskolapadokat?