Kezdetben vala az utánzás, vagyis inkább az utánzás képessége. Bizonyos leegyszerűsítéssel szólván, a nyelvet már nem kell kitalálni, készen kapjuk, csak megfelelő hitelességgel le kell utánozni. A nyelvi laboratóriumokban gyakran rögzített szerencsétlenkedések dacára minden ember rendelkezik utánozási képességekkel, és még egy szerény utánozási képesség elemei is valamelyest fejleszthetőek – hasonlóan a zenei képességekhez. Inkább az a probléma, hogy az életkor előrehaladtával határozottan csökken az az igyekezet és kétségbeesés, amellyel a csecsemőkortól a kisgyermekkorig olyannyira próbáltuk magunkra terelni a figyelmet. A figyelemfelkeltés kiejtési változatokból áll, a megerősítést nyert kiejtések maradnak meg mintaként. Egyetlen csecsemő sem születik valamilyen nyelvűnek, olyan nyelvet sajátít el, amelybe beleszületik. A csecsemőkor után a kisgyermeknek is elég jelentős erőfeszítéseket kell tennie, hogy egyáltalán észrevegyék és megfelelően kezeljék nyelvi kísérleteit. A már jelentős homlokzattal rendelkező felnőttet jelentős sokk-ként éri az a hatás, amikor bevált kommunikációs rendszerei egy másik nyelvben rendre nem működnek: az anyanyelv hamubasült pogácsája a tarisznyában marad, nem lesz belőle fizetőeszköz a keresztútnál.