Közismert jelenet: az emberek szűk helyen (buszon, folyosókon, előadások után, sporteseményeken stb.) egymásnak ütődnek, lökdösődnek, „dúródnak”, hogy elérjék céljukat. Az már csak kevés embernek jut eszébe, hogy azok, akik ott lökdösődtek, nem mind durva és erőszakos emberek, hanem inkább csak alacsony szintű mozgásintelligenciával rendelkeznek. Az ilyen ember tömegmentes helyzetben is képtelen az élére fordulni, ha keskeny helyen kell áthaladnia, de lustaságból – meg mert úgyis átjut valahogy – nem törődik ezzel. A rossz kiejtésű ember is ilyen: mindig nekimegy valaminek, és fogalma sincs, hogy mitől kék-zöld. A kiejtés egyébként a mozgásintelligencia egyik legmagasabb rendű szerveződése, amely cizelláltságában képes bonyolult kulturális funkciókat látszólag könnyedén közvetíteni. Ekképpen a kiejtés fejlettségi foka funkcionális része a kulturális kompetenciának, hiánya kulturálatlanságot, műveletlenséget tükrözhet. Nem kell ahhoz valakinek idegen nyelvet tanulnia, hogy rossz mozgásérzékét bemutassa: anyanyelvi kiejtésének eróziója, szétmállása a bizonyíték. Lehet ennek persze a felületességen és a kényelmességen kívül számos objektív, külső oka is (öregség, betegség, genetika stb.), de mindez csak azt bizonyítja, hogy az emberi beszédnek ez a végső, felszíni polírozása térképként képes ábrázolni a szociális környezetet, az életkort, az esetleges idegenajkúságot, és még számos más összetevőt, amely azonban mind valamilyen kultúrához tartozást közvetít. A meghódítani kívánt célnyelv kulturális kódjai ott rejtőzködnek a kiejtésben, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy az „ottani” önmegvalósítás során az érzelmeknek, az osztályba soroltságnak, az intellektuális tudásnak és érvelésnek az anyanyelvtől kicsit, esetleg nagyon eltérő mintáival találkozhatunk a különféle regiszterekben.