A formacentrikus nyelvtanítás paradicsomi állapota a nyelvtani-fordító módszer örökösnek tűnő uralma alatt fejlődött ki, amikor a viszonylag szerény célkitűzés (auktorok, később más szövegek olvasása) azzal a tudatosan vállalt céllal valósult meg, hogy a fordítás mint technikai eszköz segítségével a célnyelv nyelvtani rendszerét felépítik a jelölt agyában. (Bizonyos értelemben a nyelvtanozásnak ez a preferenciája a Chomsky-féle elvek átültetésével ismét felélénkült, hiszen a mentalista nyelvtanítás felfedezéses nyelvtanai – az induktív és heurisztikus – szabálykeresésen, szabályalkotáson alapultak.) A hagyományos nyelvtantanítás a nyelvtani-fordító módszerben részletes és teljességre törekvő nyelvtantanítás volt, amelyet éppen a nyelvleírás fejlődése bizonytalanított el azzal, hogy a hagyományos nyelvtant a „tudománytalan” jelzővel bélyegezte meg. Számos nyelvtanár azonban a tudományos nyelvleírásokat túl absztraktnak találta: a modern nyelvészet megközelíthetetlen egyetemi studiummá vált a többség számára. Ezen az eredendő szakításon elmélet és gyakorlat között az akkor még halovány alkalmazott nyelvészet alig enyhített valamit. A nyelvtanár szakmai elbizonytalanodásához hozzájárult a szociolingvisztika előretörése, amelynek magyarázatai szerint – a beszélt nyelv előtérbe kerülésével – a korrektség hagyományos értelmezései megváltoztak, illetve átalakultak. Korábban egyértelmű jelenségek vitathatóvá váltak: a nyelvtanári kételkedések az explicit nyelvtantanítás hanyatlásához vezettek. Hiába hangsúlyozták a kommunikatív nyelvtanítás korai teoretikusai (például Wilkins, 1976), hogy a strukturális tudás ugyanolyan lényeges, mint a funkciók ismerete, az utóbbiak hangsúlyozása a nyelvtanításra oly jellemző módon divatszerűen előtérbe került, és tovább rontotta a szűkebb értelemben vett direkt nyelvtantanítás esélyeit. Azt már csak ráadásnak tekinthetjük, hogy Krashennek (1985) majdnem sikerült elhitetnie, hogy tanulásra és tanításra már nincs is szükség, mert úgyis csak az elsajátítás számít. Szerinte megfelelő szintű nyelvi táplálék és megfelelő állásban lévő érzelmi szűrő esetén a velünk született nyelvelsajátító berendezés megteszi a magáét, ami a formális oktatást jelentéktelenné zsugorítja. A nyelvtan tanítását hanyagoló, esetleg rejtegető módszerek (például a humanisztikus módszerek és egyes késői, eklektikus kommunikatív eljárások) hatása nyilvánvaló: ma már a hagyományos nyelvtant alig ismerő vagy tanítani képtelen tanárok tanítványai ülnek felvértezetlen az egyetemek padjaiban. A botrányos eredmények (pontosabban eredménytelenségek) hatására számos nyugat-európai országban megkezdődött a nyelvtan rehabilitációja, pontosabban a formális képzés értékeinek felismerése. A szaktudományos elvakultságból eredő aberrációk szerencsére nem tudtak gyökeret ereszteni a magyar iskolák gyakorlatias világában, és az óralátogatások azt bizonyítják, hogy a nyelvtanárok többsége Magyarországon olyan módszereket használ, amelyekben az explicit nyelvtantanítás modernizált változatai megmaradtak.