A nyelvtanítás-történet mintegy negyven címkézhető módszere közül a klasszikus szerzők (Titone, 1968; Kelly, 1969; Larsen-Freeman, 1986) tíz-tizenötöt említenek vagy tárgyalnak (nyelvtani-fordító, direkt, olvastató, intenzív, audiolingvális, audiovizuális, mentalista, tanácskozó, cselekedtető, néma, szuggesztopédia, kommunikatív stb.). A jelen sorok szerzője több művében (Bárdos, 1986/C, 1988) részletesen elemezte a fent említett módszerek fejlődéstörténetét. Eszerint a legnagyobb paradigmaváltásokra a nyelvtani-fordító és a direkt módszer összecsapásakor, illetve az audiolingvális és kognitív módszerek ütköztetésekor került sor. A kortárs módszerek között a humanisztikus módszereknek nem sikerült paradigmaváltást elérniük, egyes elveik belesimultak a nyelvtanítás legutóbbi nagy megújulásába: a kommunikatív nyelvtanításba, amely viszont kilencvenes évekbeli eklektikája miatt igazi paradigmaváltást inkább a tananyag felépítésében hozott és nem módszereiben. A nyelvtanítás történetét leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a századelő a direkt módszerek győzelme, a század dereka az audiolingvális módszer uralma, míg a századvég a kognitív pszichológiától a terápiás pszichológiákig tartó tékozló kalandot követően a kommunikatív kompetencia dicséretében tért meg az alkalmazott nyelvészet kebelébe. E fejlődés sarkkövei azok a nyelvtanítási elméletekké terebélyesedő módszerek, amelyekben a nyelvészeti és pszichológiai elem összefonódása világosan megfigyelhető: