A 18. táblázat azt tükrözi, hogy másfajta „nyelvtanra” van szüksége a tudósnak, a tanárnak és a diáknak. A tudományos vagy elméleti nyelvtanok valamely formális nyelvelmélet keretében részletes leírást nyújtanak arról, amit egy anyanyelvi beszélő tud. Tehát a nyelvészek arra tesznek kísérletet, hogy megmagyarázzák a nyelv szerkezetét, felépítését, az emberi kommunikáció szolgálatában álló funkcióit. Meg kell magyarázniuk, hogy ez a szabályorientált viselkedés miként képes a jelentés létrehozására, közvetítésére, hogyan és mitől működik. Tisztázniuk kell, hogy a rendszeren belül mely alakok tekinthetők jól megformáltnak, mi az, ami grammatikailag helyes. Ezen túlmenően mi az, ami elfogadható (mert van jelentése), és mi az, ami társadalmilag elfogadható, amit az adott helyzetben használni illendő. A régebbi formális nyelvtanokban a fonológia, a grammatika, a szókincs és a szemantika a nyelv négy nagy szintjét jelentette; a grammatikán belül a morfológiát mint alaktant és a szintaxist mint mondattant is megkülönböztették (ma már a szintaxisnak egy olyan tág értelmezése is létezik, amely a nyelvtan egészének szinonimája). A jelenlegi nyelvleírások között Chomsky (1957, 1965) transzformációs-generatív nyelvtana a legismertebb, amely abból indul ki, hogy mi a kapcsolat az emberi agy, a gondolatok feldolgozása és a nyelvtani formák között. Ez a nyelvleírás feltételezi, hogy velünk született nyelvelsajátító berendezéssel rendelkezünk, amelyből mint univerzális nyelvtanból alakítjuk ki anyanyelvi kompetenciánkat, illetve performanciánkat, hogy a nyelvet használni is tudjuk. Véges számú nyelvi elem és szabályrendszer segítségével virtuálisan végtelen nyelvi megnyilvánulást generálhatunk. Európában M. A. K. Halliday (1985) funkcionális nyelvtana a népszerű (systemic grammar), amely az egész kommunikációs rendszert abból a szempontból vizsgálja, hogy miként hozzuk létre és miként kommunikáljuk a jelentést. Filozófiai szempontból sem érdektelen, hogy a nyelvelméletek, amelyek korábban a morfémák kombinálhatóságának mintázatait vagy jellegzetes szerkezetmintákat kutattak egy nyelvben, ma már jobban érdekeltek annak felderítésében, hogy egy-egy nyelvtan miért olyan „válogatós”, hogy bizonyos szabályokkal bizonyos sorrendeket megenged, ugyanakkor az ahhoz rendkívül hasonlókat már nem.