A nyelvtani tudás egyik hagyományos osztályozása szerint létezik explicit és implicit nyelvtani tudás. Az előbbi deklaratív jellegű formális ismeret, tanítható és tanulható, míg az utóbbi inkább procedurális, vagyis a felhasználás mikéntjét produkáló implicit tudás, gyakran nem tanítható, de tanulható. (Természetesen előfordulnak olyan esetek is, amikor egy implicit tudás se nem tanítható, se nem tanulható: egyesek szerint ilyen az angol intonációs rendszer bizonyos szint felett és bizonyos életkor után.) Az implicit nyelvtani tudás kifejlesztésében helyesebb lenne képességről beszélni, amelynek persze van kognitív dimenziója, és amely jelentős mértékben felelős a beszédértés, beszédfeldolgozás, beszédprodukció jelenségeinek minőségéért. A nyelvtan mint formális tudás tehát azzal foglalkozik, hogy a nyelv diszkrét elemei miként kombinálhatók mondatokká. Magában a nyelvtanításban épp akkor következett be egy nagyobb fordulópont, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nyelvileg helyes mondatok összeállításának képessége (kompetencia) és ugyanezeknek a mondatoknak megfelelő időegység alatti, standardoknak engedelmeskedő kimondása vagy leírása (performancia) csak szükséges, de nem elégséges feltétele a nyelvi elvárások teljesítésének: a nyelvhasználatnak a beszédközösség által diktált szabályait is ismerni kell a nyelvileg és társadalmilag egyaránt elfogadható produkcióhoz. Ehhez fel kellett fedezni a nyelvtan kommunikatív aspektusát, amely nem más, mint a nyelvtani jelentések világa (notions), nemkülönben a beszédfunkciók, beszédműveletek világa (functions), amelyek összekapcsolódása nélkül értelmezhetetlen a kommunikatív cél. Így lett a nyelvtanból meghatározott eszköz egy cél elérése érdekében, ami a kommunikáció.