Szókincs és nyelvtan úgy simulnak egymásba a nyelvi tartalom közvetítésén fáradozva, mint anyag és forma Arisztotelész tanaiban (a „forma” nem túlvilági ok, hanem magával a dologgal együtt járó, az általa felöltött „alak”). A lexikai és a grammatikai komponens egysége így érvényesül a kommunikációban. Bár mai ismereteink szerint a szókincs és a nyelvtan értelmezése tágult, változott, ez a vonzó hasonlat még mindig tartható. Egyfelől a nyelvtani jelentéseket jobban hangsúlyozzuk (ami eltolódás a lexika irányába), másfelől a lexikai jelenségek (például bizonyos frazeológiai kifejezések) a szövegkohézió eszközeként lépnek föl, amelyet ösztönösen inkább grammatikainak érzünk. A két terület közötti „cserekereskedelem” nem mostanában kezdődött: az idegennyelv-tanítás kiemelkedő elméleti szakemberei, tesztelési szakértői gyakran feláldozták ezt az egybefonódást a külön taníthatóság vagy a külön tesztelhetőség oltárán. Részletes bizonyítás helyett (vö. Bárdos, 1992) csak emlékeztetjük az olvasót arra, hogy a nyelvpedagógia első modern szerzője a 19. század legutolsó évében megjelent könyvében (Sweet, 1899) külön tárgyalja a nyelvtan és a szókincs problematikáját, miszerint az előbbi néhány hetes céltudatos munkával legyűrhető, ám a szókincs bevehetetlen vár. Sweet leírásában a klasszikus nyelvek tanításának hagyománya és akkori mindennapi gyakorlata rejtőzködik: deduktív úton, logikai alapon pár hét alatt tanuljuk meg a nyelvtani szabályok képleterdőjét, és erre a csontvázra szorgalmas munkával, mint jó szószobrász, vigyük fel a szavakat, öltöztessük kedvencünket hihető izomzatba. A nyelvtani-fordító módszerben amit föl lehetett építeni, azt idővel le is bontották: minden műveletnek tudni kellett a fordítottját is, így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a régi szókincsvizsgálatokban még mindig találkozhatunk néhány meglehetősen formaldehid illatú teszttechnikával.