Joseph Renzulli 1979-ben a háromkomponensű tehetségmodelljével lefektette a modern elméletek alapjait. Elmélete három tulajdonságra épül: átlagon felüli képességek, feladat iránti elkötelezettség és a kreativitás.2 Françoys Gagné (1990) differenciált modelljében, szunnyadó és megvalósult tehetségről beszél. Szunnyadó a tehetség, ha megfelelő katalizátorok hiányában (akaraterő, motiváció, szociális környezet) a veleszületett képességek (kreativitás, intellektuális képességek) nem fejlődnek tehetséggé. Ebben az esetben az egyén tanulás, gyakorlás, képzés hiányában nem képes megvalósult tehetséggé válni. A megvalósult tehetségeket ekképp definiálja: „különböző adottságok és interperszonális, valamint környezeti katalizátorok interakciójának fejlődési terméke”.3 Gagné azt állítja, nincs olyan képesség, amely minden tehetség előfeltétele lenne (2. ábra). Állítja, hogy akik kimagasló teljesítményeket érnek el, rendelkeznek kiemelkedő képességekkel is, függetlenül attól, hogy azonosítják-e ezeket vagy sem, azonban maga a kiemelkedő képesség nem elegendő ahhoz, hogy az egyén teljesítménye is kiemelkedő legyen. Gyarmathy Éva is sokszor bizonyította ezt az alulteljesítő tehetségek vizsgálata során.4

Franz-Josef Mönks (1994) úgy vélte, „a tehetség három személyiségjegy interakciójából jön létre. Ennek a három jegynek az egészséges fejlődéshez megértő, támogató társadalmi környezetre van szüksége (család, iskola, társak). Más szóval: a hat faktor pozitív interakciója a tehetség megjelenésének előfeltétele.”7 Czeizel Endre (1997) orvosgenetikus további komponensekkel bővítette a Renzulli–Mönks-modellt. Kiemeli a társadalom szerepét, azaz a „sors” faktort. 2x4+1 tényezős modellje integrál minden olyan társadalmi tényezőt, mely befolyásolja a tehetség kibontakozását, mint a társadalmi elvárások, lehetőségek és értékrend. A kilencedik, a „sors” faktor, az életegészség faktora. Szükség van az egészségre és a megfelelő élettartamra, hogy kibontakozzék a tehetség. Czeizel különválasztja az általános intellektuális és a speciális mentális képességeket, mindemellett ő is fontosnak tartja a kreativitást és a motivációt.8 Harsányi István szerint „tehetségen azt a velünk született, adottságokra épülő, majd gyakorlás, céltudatos fejlesztés által kibontakoztatott képességet értjük, amely az emberi tevékenység egy bizonyos területén az átlagosat messze túlhaladó teljesítményeket tud létrehozni.”9 Győri János úgy véli, hogy „a tehetség nem valamiféle objektíve létező dolog, hanem egy egyén és a környezete között dinamikusan kibomló, kulturálisan konstruálódó jelenség”. Szerinte „tehetséges személy az, aki valamely kulturális értékrend értelmében az átlagosat jelentősen, minőségileg meghaladó, releváns teljesítmény létrehozására képes”.10

Gyarmathy Éva szerint „a tehetség lehetőség az egyénben, amely külső és belső tényezők interakciójában jön létre. A tehetség, viselkedés és attitűd, értékrendszer és önészlelés. A tehetséges egyén gondolkodásmódjában és ennek következtében a világgal való kapcsolatában tér el az átlagostól.”11 Csíkszentmihályi Mihály a tehetséget a társadalom képződményének tartotta. Úgy vélte, hogy „ha valaki biológiailag alkalmas is arra, hogy valamilyen területen kimagasló tevékenységet mutasson fel, tehetségének a társadalmi elismerése és támogatása csak a kulturális értékek speciális elvárásainak teljesítésével következhet be.”12 Borlandnak is hasonló meglátása volt erre vonatkozóan. Egy bizonyos, minél tágabban értelmezzük a fogalmat, annál többféle tehetségterületet ismerhetünk fel. Ez az állítás fordítva is igaz. Azt, hogy mit tartunk tehetségnek, mely területeket helyezünk előtérbe, tehát nagyban függ a társadalmi értékrendszertől is. Emiatt is nehéz egységes leírást adni a tehetségről.13

Sternberg & Davidson (1990) azonban rávilágít egy fontos összefüggésre: „Ha a tehetség definíciója használható, akkor ez kedvező következményekkel jár mind a társadalom, mind az egyén számára. Ha a definíció nem eléggé hasznavehető, akkor értékes tehetségek vesznek el, és kevésbé értékeseknek jut a támogatás, bátorítás. Ezért fontos megértenünk, hogy mit jelent számunkra és mások számára a tehetség fogalma.”14

Gardner 1991-ben megjelenő könyvében elkülönített hét speciális tehetségterületet: logikai-matematikai, térbeli, nyelvi, testi-kinesztetikus, zenei, interperszonális, intraperszonális.15 Az egyes területeken (matematika, sport, zene, művészetek) már óvodáskorban mutatkozhatnak a tehetségre utaló jelek. Ennek értelmében a képességfejlesztést már kisgyermekkorban érdemes elkezdni. De van arra is példa, hogy ezek is csak később bontakoznak ki, mint Fejér Lipót matematikus esetében is, hiszen a gyermekek érési üteme különböző. Fejér Lipót elég gyenge volt matematikából, még magántanárt is fogadtak mellé. Pár év múlva mutatkozott csak meg matematikai tehetsége elsősorban a geometriai feladatok szép megoldásaiban. Körülbelül húszévesen vált világhírűvé, mikor bebizonyította tételét a Fourier-sorokról.16

A 2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről 4. § 13. bekezdése szerint17: „kiemelten tehetséges gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki átlag feletti általános vagy speciális képességek birtokában magas fokú kreativitással rendelkezik, és felkelthető benne a feladat iránti erős motiváció, elkötelezettség” (Magyar Közlöny 2011/162.: 39624.). Balogh László pontosította ezt a meghatározást: „tehetséges gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki átlag feletti általános vagy speciális képességek, magas fokú kreativitás és erős motiváció birtokában magas szintű teljesítménnyel bizonyítja tehetségét”.18

Tekintve az egyes tehetségmodelleket és jellemzőket, jól kitűnik, hogy a valóságnak csak egy-egy nézőpontját tükrözik, ezért a tehetséggondozás során mindig meg kell vizsgálni az egyedi eseteket.19

Erika Landau (1990) kreativitás-szakértő és kutató tapasztalatai alapján összegezte a tehetséges gyermekek tulajdonságait, amelyek irányt mutathatnak a tehetségígéretek felfedezéséhez (2. táblázat)20.