Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

1. Bevezetés

Az alábbi tanulmány egyik célja a degrammatikalizációval kapcsolatos nyelvészeti elképzelések, illetve azok g r a m m a t i k a l i z á c i ó e l m é l e t re1 gyakorolt hatásának a bemutatása. A témát a f u n k c i o n a l i s t a és f o r m a l i s t a2 nyelvészeti paradigmával való összefüggésében tárgyaljuk, kitérve az e g y i r á n y ú s á g i h i p o t é z i s3 jelentőségére. Ezt követően a degrammatikalizáció fogalmának különböző jelentéseit vesszük számba, ezzel szoros összefüggésben pedig a degrammatikalizációsnak nevezett példák közül a szakirodalomban leggyakrabban szereplőket vizsgáljuk felül. Az utóbbival az a szándékunk, hogy meghatározzuk, mit is nevezhetünk i g a z i d e g r a m m a t i k a l i z á c i ó n a k, vagyis milyen esetben beszélhetünk a degrammatikalizációról mint önálló, típusos nyelvváltozásról.

Az utóbbi évtizedek nyelvtörténeti és általános nyelvészeti vizsgálatainak egyik meghatározó vonulatát kétségkívül a grammatikalizációval4 kapcsolatos elméleti és gyakorlati munkák képezik. A grammatikalizációkutatásnak e nagyjából az 1970-es évektől induló és jelenleg is tartó szakaszára elsősorban a kutatási horizont kibővülése és az újabb nyelvészeti vagy azzal rokon diszciplínák (pragmatika, kognitív tudományok, kommunikációelmélet stb.) szempontjainak és eredményeinek a beépülése jellemző. A 1990-es évek végétől kezdődően az is megfigyelhető, hogy immár formalista kutatók is bekapcsolódnak a grammatikalizációs diskurzusba, különböző mértékben bírálva a grammatikalizációelmélet főbb állításait (a tudománytörténeti szakaszoláshoz l. Heine 2003: 575–578; Lindström 2005: 199–415). A formalisták megjelenése egyértelműen fordulatnak— és tegyük hozzá: pozitív fordulatnak— tekinthető, ha a korábbi időszakokat nézzük, Christian Lehmann véleménye szerint ugyanis a generatív irányzat képviselői évtizedekig „intenzíven támadták, félreértelmezték és figyelmen kívül hagyták”5 a grammatikalizációs kutatásokat (Lehmann 2005: 1, saját fordítás).

Az önkritika ugyanakkor sosem hiányzott a grammatikalizáció-elméleti kutatásokból, jól példázza ezt a The limits of grammaticalization című tanulmánykötet is, melynek szerzői ugyanazokkal a témákkal foglalkoztak, mint amelyek a formalista vitapartnereknél is feltűntek, igaz, markánsabb formában (újraelemzés6 és lexikalizáció7 versus grammatikalizáció, egyirányúsági hipotézis stb., l. Giacalone-Ramat–Hopper 1998: 1–11). A vitakészséget mutatja az is, hogy a háromévente megrendezett, kimondottan a grammatikalizáció témájára épülő New reflections on grammaticalization (NRG) kongresszussorozat legutóbbi konferenciáján (2005: Santiago de Compostela) az egyik műhely „A grammatikalizáció rekonstrukciója és a grammatika meghatározása” beszédes címet viselte.8 Úgy tűnik tehát, hogy az elméleti viták tartós elemévé váltak a grammatikalizációról szóló kutatásoknak.

A grammatikalizáció modern értelemben vett fogalma az indoeurópai kutatásokban gyökerezik, azon belül is elsősorban a történeti-összehasonlító nyelvészeti kutatásokkal kapcsolható össze (vö. Fischer–Rosenbach 2000: 8; de l. Lindström 2005: 199–229, 419). Lehmann meg is jegyzi, hogy bár nem volna szükségszerű, a legtöbb kutató még ma is történeti jelenségként tekint a grammatikalizációra (Lehmann 2005: 2; l. még Hopper–Traugott 1993: 2; Ladányi 2005: 7).9 A Fischer–Rosenbach páros általános véleményt fogalmaz meg, amikor azt írja, hogy a grammatikalizáció „nem könnyen egyeztethető össze a formális nyelvmodellekkel”10 (Fischer–Rosenbach 2000: 9, saját fordítás). Ehhez kapcsolható az a nézet, miszerint a formalista keretben dolgozó kutatókat elsősorban nem a nyelvi változások vagy a nyelv történeti aspektusai érdeklik,11 hanem egy vagy több nyelvállapot leírása és magyarázata. Vagyis a szinkrónia elsőbbséget élvez a leírásban és elválasztandó a diakróniától (l. Ladányi 1998: 408; szinkrónia és diakrónia egységéhez l. Benkő 1988, Zsilka 1982). Érthetőnek tűnik tehát a formalisták grammatikalizációhoz való ambivalens viszonyulása, mint ahogy az a tény sem meglepő, hogy míg a grammatikalizációelmélet állításait védelmezők zöme funkcionalista, úgy a grammatikalizációkritikusok többsége formalista keretben dolgozik (kivételnek tekinthető például Muriel Norde, l. az alábbiakban).

1	A g r a m m a t i k a l i z á c i ó e l m é l e t Bernd Heine szerint „annak magyarázó megközelítése, hogy miként és miért jelennek meg és fejlődnek ki a grammatikai kategóriák” (Heine 2003: 578, saját fordítás). Az elmélet főbb állításai a következők: a grammatikalizáció fokozatos változás, a nyelvi jelek autonómiavesztésével jár, egyirányú folyamat (Haspelmath 1998: 318–320).
2	F o r m a l i s t a (s z e m l é l e t ű) n y e l v é s z e t/ i r á n y z a to k / v o n u l a t/ t á b o r stb. alatt a dolgozatban ugyanazt értem, amit Ladányi Mária egy írásában (2005) s t r u k t u r á l i s i r á n y z a t o k alatt. Egyértek vele abban, hogy a s t r u k t u r a l i s t a kifejezés a két világháború közti, Saussure-től eredeztethető nyelvészeti irányzatokra foglalódott le, ezért nem szerencsés a mai strukturális szemléletű irányzatok megnevezésére alkalmazni. Ugyanakkor tapasztalataim szerint a nemzetközi szakirodalomban— a szóhasználat szintjén— általában nem választják szét a kettőt: a structuralist, structuralism mindkét értelemben használatos (az elnevezési problémákat illetően lásd Newmeyert (1998: 7–11) is, aki egyébként a g e ne r a t í v jelzőt tartja a legszerencsésebb választásnak, idézett művében is ezt használja). Én a f o r m a l i s t a i r á n y z a to k kifejezést fogom alkalmazni a strukturális szemléletű irányzatokra vonatkozóan. A terminus jelen esetben nem a formalizmusok használatára mint technikára utal, ez alól ugyanis van kivétel a csoportban, és a nem strukturális irányzatokban is alkalmazzák, hanem arra, hogy ezekben a modellekben a nyelvi forma vizsgálata áll a középpontban. F u n k c i o n a l i s t a (s z e m l é l e t ű) i r á n y z a t o k nak pedig azokat az elméleteket nevezem, amelyek „a nyelvi formákat/struktúrákat a nyelvi funkciójukra való tekintettel és a nyelvhasználatra vonatkoztatva próbálják meghatározni” (Ladányi 2005: 11–12 és kk.).
3	Ez a feltevés azt mondja ki, hogy a grammatikalizáció „egyirányú utca”, egyetlen elem sem haladhat visszafelé a grammatikalizációs ösvényen (l. Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 14) (másutt: a grammatikalitási kontinuumon, l. Hopper–Traugott 1993: 6), így például ragokból nem lesznek névutók, névutókból határozószók vagy határozói igenevek, segédigékből ismét teljes értékű igék stb. Az e g yi r á n y ú s á g i h i p o t é z i s t Givón említi először (Givón 1975: 96, idézi Lindström 2005: 354). Szándékosan használom a h i p o té z i s kifejezést, ugyanakkor a szakirodalomban az e g y i r á n y ú s á g i e l v (unidirectionality principle) szókapcsolat is elterjedt. Ez utóbbi azonban véleményem szerint nem szerencsés, mert kiváló táptalaja azoknak a formalista nézeteknek, miszerint a grammatikalizáció egyirányúságát a grammatikalizációkutatók dogmaként kezelik, s empirikus igazolás nélkül építették be a grammatikalizáció definíciójába (pl. Newmeyer 2001: 217). Más kérdés, hogy az utóbbi állítás egyszerűen nem igaz: mint Haspelmath fogalmaz, a grammatikalizáció nem szorul rá a rekonstruált esetekre, hiszen rengeteg írásos példa igazolja a működését (Haspelmath 2000: 248). Fontos látnunk, hogy például Hopper és Traugott (1993) sem kezelte soha az egyirányúságot a grammatikalizációs kutatásokat vezérlő elvként, mindig hipotézisként hivatkoznak rá, tehát nem jogosak azok a kritikák, amelyek a kivételek és a grammatikalizáció definíciójának összeférhetetlenségét kérik számon a szerzőkön (például Cowie 1995: 189).
4	A g r a m m a t i k a l i z á c i ó fogalmát jelen munkában a Martin Haspelmath-féle definíciónak megfelelően használom: „A grammatikalizáció a grammatika minden részében megjelenő, graduálisan előrehaladó tendencia a feszesebb struktúrák irányába, a nyelvi kifejezés használatának egyre kisebb fokú szabadsága felé minden szinten” (Haspelmath 1998: 318).
5	Az eredetiben: „it has been intensely attacked, reinterpreted and ignored by generative grammar”. (Az oldalszámok itt és később is Lehmann (2005) kéziratára utalnak.)
6	Újr a e l e m zé s : a r e a na l í z i s magyar megfelelőjeként használom. Olyan nyelvi változás, amelynek során a korábban szokott módon felfogott szerkezetet—annak (belső) határainak eltűnése vagy más helyre kerülése miatt—egy ponton túl újfajta szerkezet váltja fel, de csak a mögöttes struktúrát éri változás. Például: a magyarban a nélkül névutó kialakulása újraelemzés révén zajlott le, az elem az elülső pozíciójú -nál/-nél ragos névszó és az amögött álló kívül ∼ kűl határozószó kapcsolatából jött létre az ómagyar korban. A névszórag a határozószóhoz tapadt (vö. Zsilinszky 1992: 700–701), pl: JókK. 117. „gyalaZafoknal, yteleteknel es karhoZatyoknal kewl”. Ábrázolva: [gyalázásoknál] [kűl] > [gyalázásuk nélkül]. Ugyanilyen az úgyhogy kötőszó, amely egy utalószó–kötőszó párosból alakult ki: [megbetegedett úgy], [hogy évekig nyomta az ágyat] > [megbetegedett], [úgyhogy évekig nyomta az ágyat] (l. Rácz 1963). Az újraelemzés kiemelt fogalom a formalista nyelvészeknél, mivel szorosan kapcsolódik a nyelvelsajátítás problémaköréhez: az anyanyelvét tanuló gyermek úgy is képes a szüleiével megegyező outputot produkálni, hogy annak mögöttes szerkezete eltér a szülei nyelvtanában szereplő változattól. Az újraelemzés épp az ezt magyarázó, következményeit tekintve a felszínen meg nem jelenő, de a mögöttes struktúrát sajátos módon átformáló változás (vö. Haspelmath 1998: 316–317).
7	A l e x i k a l i z á c i ó nak számtalanféle értelmezése van a szakirodalomban, e dolgozatban a témakörnek csak a vizsgált téma szempontjából releváns aspektusait fogom érinteni (bővebben l. Dér 2005: 135–140). Jellemző a lexikalizáció idiomatizációként és fosszilizációként való felfogása. I d i o m a t i z á c i ó például az állandósult szókapcsolatok kialakulása (zsákbamacska, ajtót mutat stb.). F o s s z i l i z á c i ó: amikor egy produktív morféma a tő részeként értelmeződik újra, elemzetlen szóalak keletkezik, illetve morfológiailag komplex formák elemezhetetlenné alakulnak, pl. nyomban, félre. Vö. r a g - / e l e m s z i l á r d u l á s (l. D. Mátai 2003b).
8	L. http://www.usc.es/ia303/Gramma3/abstracts.html.
9	Lehmann ezt azért tartja félrevezetőnek, mert a szinkrónia és a diakrónia két nézőpontot takar, s egy jelenséghez nem csak az egyik vagy a másik rendelhető hozzá, tehát nincs tisztán szinkronikus vagy diakronikus jelenség, egy vizsgálati tárgy, például a grammatikalizáció, így is és úgy is nézhető (Lehmann 2005: 2).
10	Az eredetiben: „is not easily compatible with formal models of language”.
11	Hozzátehetnénk, hogy az újraelemzést leszámítva; ennek magyarázatához l. a 6. lábjegyzetet és a főszöveg további részeit.