Bár a mediális párokkal kapcsolatos fejtegetéseink az előző alpontokban mindvégig a pár két tagja közötti jelentésviszonynak a tisztázására irányultak, a végül felírt (60a) redundanciaszabály a jelentés síkján nem pusztán a feltételezett jelentésviszonyt rögzíti „tiszta formában”. A (60) alatt megadott formulákba ugyanis „bele van kódolva” egy olyan szemantikai tulajdonság is (az, hogy mindegyik igei tétel fő predikátuma az okoz jelentéselem, tehát mindhárom tétel műveltető jelentésszerkezetű), amely a tételek között feltételezett jelentésviszonyoknak (egy argumentumhely egzisztenciális lekötésének, valamint a jelentésazonosságnak) a leírásához nem szükséges. Ez a tény formális értelemben nem kifogásolható: a redundanciaszabályok nem arra szolgálnak, hogy puszta különbségeket rögzítsenek, hanem arra, hogy egymással szembeállítva pozitív módon jellemezzék az egységek két olyan csoportját, amelyek között szisztematikus kapcsolatok érzékelhetők. Tartalmi szempontból azonban éppen ez utóbbi megállapításnak kell emlékeztetnie minket arra a hiányosságra, hogy a tárgyas–mediális (vagy a megkritizált angol terminológia szerint kauzatív–inchoatív) igepárok szemantikai elemzését valójában nem végeztük el, s mindeddig semmivel sem igazoltuk, hogy tagjaik műveltető jelentésszerkezetű egységek lennének. Pusztán a különbséget kerestük a két ige jelentése között, s azt a kérdést egyáltalán nem vizsgáltuk, hogy maguk az igejelentések milyen felépítésűek—azt a feltevést, hogy mindkét ige belső jelentésszerkezete műveltető típusú, mindenfajta ellenőrzés nélkül adoptáltuk. Más szóval ez azt jelenti, hogy meg sem próbáltuk ténylegesen definiálni azoknak az igéknek a körét, amelyeket a mediális párok közé kívánunk sorolni. Az -ódik képző jelenléte semmiképpen sem elégséges, valamint néhány példából azt is láthattuk, hogy nem is szükséges kritérium.