Az egy adott szóalakon belül megjelenő (megjelenni képes) toldalékok sorrendjének szabályosságai, illetve e szabályosságok „mélyebb” magyarázata hosszú ideje foglalkoztatja a nyelv kutatóit, és természetesen mi sem kerülhetjük meg a kérdést: milyen tényezők befolyásolják, szabják meg e sorrendet? Ismeretesek bizonyos általános szabályok, tendenciák, melyek azonban legfeljebb részben fedik le a kérdéskört, és / vagy meglehetősen informális, gyakran különbözőképpen érthető fogalmakra épülnek. Példaképp hozható az a már-már közhelyszerű megállapítás, hogy a képzők közelebb állnak a szótőhöz, mint az egyéb, általában a ragok széles kategóriájába sorolt toldalékok. A világ sok nyelvét megvizsgálva ez az állítás valóban érvényesnek látszik, két szempontból mégis problémás az egzaktság igényével fellépő vizsgálódás számára: egyfelől semmit nem mond a különféle képzők, ill. a különféle inflexiós toldalékok (jelek és ragok) egymás közötti sorrendjéről, másfelől igen könnyen a körkörösség csapdájába csalja az óvatlan szemlélőt. A ragok osztályának egyik gyakran emlegetett meghatározója ugyanis az a tulajdonságuk, hogy nem követheti őket más toldalék, vagy legalábbis más nem rag jellegű toldalék. Ha élni kívánunk ezzel a (rész)definícióval, akkor az a kijelentés, hogy a szuffixumok között a képzők megelőzik a ragokat, valójában tautológia.