Jellemző környezetek mindegyik nyitott osztály esetében megadhatók, pontosabban ilyen környezetekkel minden nyitott osztályt meg lehet határozni, s ezt egyébként a klasszikus nyelvtanírás meg is tette, csak éppen nem kívánt tudomást venni róla. A hagyományos nyelvtanok nagyjából egyformán, mégpedig a következőképpen tárgyalják a névszókat. Először is felvázolják a magyar nyelv szófaji rendszerét, felsorolva az egyes szófajokat és mindegyikre több példát is felhozva, ami nem más, mint a fentebb említett osztenzív definíció alkalmazása: az illusztrációnak szánt példák elégségesek ahhoz, hogy megtudjuk, mi számít igének, főnévnek, főnévi igenévnek stb. A szófajok e bemutatását követően találjuk a tulajdonképpeni meghatározásokat. A névszókat igyekeznek a szerzők a jelentésükre hivatkozva elkülöníteni, de az olyan állítások alapján, mint: „jelentéstartalmuk nem olyan dinamikus, mint [az igéké], önmagukban ritkábban használjuk őket egyszavas mondatként, nyelvi fontosság tekintetében azonban nem maradnak el az igék mögött”, aligha lehetne megmondani, milyen szavakat tekinthetünk névszónak. Az igazi, azaz a formális tulajdonságokon alapuló különbségek a hagyományosan „alaktani viselkedésnek” és „mondatbeli szerepnek” nevezett jellemzések segítségével ragadhatók meg: és be is mutatják, hogy a névszók azonos jeleket és ragokat vehetnek fel, továbbá éppen ez utóbbi sajátosságok alapján rekesztik ki az „egyes nyelvtanírók” által idesorolt határozószókat a névszók közül. Az újabb irodalomban továbbá kimondják, hogy a névszó lehet alany, tárgy, határozó vagy jelző, az ige viszont nem. Kár, hogy hozzáteszik: „A névszó lehet ugyan állítmány is, de ebben a szerepben önmagában nem olyan kifejező [!], mint az ige.” Megjegyzendő, hogy szóosztályként a névszók közül csak a melléknév és a számnév lehet állítmány, a főnevek közül—ha eltekintünk az azonosító állításoktól (pl. Az igazgató Péter volt)—csak a köznevek, sok névmás pedig még azonosító állításokban sem fordulhat elő (*Ez mindenki volt).