Kiefer Ferenc (szerk.)

Strukturális magyar nyelvtan 3.


Igemód és igeidő

Mint az előző alrészekből világossá vált: a projekciós hierarchiában Mod magasabban helyezkedik el Finit-nél, ebből következően az a hatóköri viszony számít az alapesetnek, ahol az időt helyezzük a mód kontextusába (Mod > Finit)—ehhez bonyodalmak nélkül eljutunk. Finit lévén a legalsó inflexiós kategória, ő ellenőrzi V finitségi jegyét, ezért V felemelkedik Finit-hez, és hozzácsatolódik, létrehozva a [Finit V+Finit] szintaktikai fejkomplexumot. E lépést a morfológia azzal követi, hogy az igetőhöz toldalékolja a múlt idő jelét (V-t(t)). Ezután a létrejött FinitP-t a szintaktikai szerkezetben összeolvasztjuk Mod-dal, azaz FinitP testvéreként beépítjük a struktúrába Mod-ot, mely affixum, vagyis hordozó tövet igényel, amit természetesen meg is találna a [V+Finit] egységben, morfoszintaktikai egyesítéssel. Csakhogy amikor ezt a lépést a morfológiának is nyomon kellene követnie, probléma lép fel: a létrehozandó alak, [SZÓ V+Finit+Mod], megsért egy inflexiós morfológiai templátumot, mivel mind Finit, mind Mod beillesztendő hangalakja ún. analitikus toldalék (l. 13. fejezet), márpedig egyetlen szóalak inflexiós tartományán belül nem követheti egymást két analitikus toldalék. Ezért a morfológiai komponens javítóstratégiát követel meg—ez elvben lehet e komponens saját művelete, de az is lehetséges, hogy visszacsatolás történik a szintaktikai derivációhoz, és a szintaxisnak kell más megoldást találnia. E javító módosítás lényege: egy jelentés nélküli, minimális igető (vol-) betoldása, hogy ez szolgáljon hordozó tőként a módjel számára. Ha megvizsgáljuk ennek az expletívumnak a viselkedését, arra a következtetésre jutunk, hogy szintaktikai (és nem pusztán morfológiai) státust kell tulajdonítani neki, mivel szintaktikai műveletek számára hozzáférhető, vagyis nem elemezhető úgy, mint egy csak a morfológiai komponens által, posztszintaktikailag beillesztett morf.

Strukturális magyar nyelvtan 3.

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2018

ISBN: 978 963 454 053 3


A kiadvány regisztrációval szabadon elérhető.

A Strukturális magyar nyelvtan 3. kötete a magyar alaktant tárgyalja. A magyar alaktan rendkívül gazdag, és számos, elméletileg is érdekes kérdést vet fel. Tudott dolog, hogy az alaktan és a mondattan bonyolultsági foka között fordított viszony áll fenn: minél bonyolultabb valamely nyelv mondattana, annál szegényebb alaktana, és minél gazdagabb alaktana, annál egyszerűbb mondattana. A magyar nyelv is sok olyan szerkezeti tulajdonságot kódol morfológiailag, amelyet más nyelv szintaktikailag fejez ki.

A Strukturális magyar nyelvtan korábbi köteteihez hasonlóan az alaktani kötet is arra törekszik, hogy egy adott elméleti keretben részletesen bemutassa a magyar alaktan legfontosabb sajátosságait. Az elméleti tárgyalás nagyszámú, empirikusan is új megfigyelést tett lehetővé. A kötetet ezért az is haszonnal forgathatja, akit az elméleti kérdésfeltevések kevésbé érdekelnek.

A magyar alaktan nemcsak az elméleti morfológiában foglal el különleges helyet, hanem az alkalmazott kutatásokban is. Ezért tartottuk fontosnak, hogy egy-egy fejezetet szenteljünk a magyar morfológia pszicholingvisztikai és számítógépes nyelvészeti vonatkozásainak is.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiefer-strukturalis-magyar-nyelvtan-3//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave