Érdekes módon a fejlődésükben veszélyeztetett gyermekek anyáinak szeparációs szorongásáról viszonylag kevesebb adat található a szakirodalomban. Clyman (1993) például alacsony rizikójú koraszülött csecsemők esetén találta azt, hogy az anyák szignifikánsan magasabb értéket mutatnak a szeparációs szorongás aggodalom- és bűntudatskáláján. Ez a magas szorongásérték még akkor is fennállt, amikor a csecsemő a tipegő korszakba lépett. Clyman eredményét azzal magyarázta, hogy a törékenyebbnek és elesettebbnek mutatkozó csecsemő látványa természetszerűleg vált ki az anyából erőteljesebb aggódást és intenzívebb igényt a közelség keresésére. Niven és munkatársai (Niven, Wiszniewkski & AlRoomi, 1993) hasonló vizsgálatában ugyan valamennyire csökkent az anyák szeparációs szorongása a kórházból való elbocsátás után, de mégis magasabb maradt, mint az időre szülő anyáké. Azt, hogy a koraszülötteknél viszonylag tartósan magas maradhat az anyai szeparációs szorongás, Miles és munkatársai (1995) azzal magyarázták, hogy a gyermek állapota miatti anyai aggódás egy-egy fejlődési szakasz optimális lezárulásával ugyan enyhülhet, de minden egyes fejlődési szakasz kezdetén újraéled, amikor az anya amiatt kezd el ismételten szorongani, hogy vajon gyermeke megfelel-e majd a következő fejlődési szakasz újabb követelményeinek.