A szenvedéssel való megküzdés, és a szenvedés értelmének keresését a humanisztikus megközelítés és az egzisztencialista irányzat hangsúlyozza. Frankl (2005) szavaival „a szenvedésnek az embert épp az apátiától, a lelki hullamerevségtől kell megőriznie. Amíg szenvedünk, addig vagyunk lelkileg élők. … Csak a sors kalapácsütései nyomán, a szenvedés izzó hevében nyer formát és alakot az élet”. Vagyis ebben a megközelítésben a szenvedéssel járó állapotok nagyon is az emberi élet részét képző állapotok, melyek a személyiségfejlődést elősegíthetik, előmozdíthatják, amennyiben nem Istentől jövő büntetésként fogja fel a személy, hanem a saját élete szempontjából értékes tapasztalatként. Nem más ez, mint a megtörtént esemény kognitív rekonstrukciója, kreatív – a szó valódi értelmében teremtő – megoldás, melynek következménye a személyiség érése. Ugyanakkor már az egzisztencialista Frankl is kimondja, hogy nem lehetséges ez minden esetben, csupán akkor, ha a személy képes saját életét transzcendálni, spirituális dimenzióba emelni, életének ezáltal értelmet adni. Nagyon szépen jelenik meg a PTN spirituális dimenzióbeli jelensége Prohászka Ottokár Kő az úton című költeményében: