Definíciónk több olyan elemet tartalmaz, amelyek más meghatározásokból gyakran hiányoznak. A szükséges és elégséges tulajdonságok alatt a pszichikus tulajdonságok mellett a testi (fizikai) tulajdonságokat is értjük. A megvalósítás magában foglalja egyrészt a döntést a tevékenység megkezdéséről, másrészt a tevékenység folyamatos szabályozását az eredményes végrehajtás érdekében. Meghatározásunk kicsit részletesebben tehát így is fogalmazható: a kompetencia az egyén mindazon pszichikus és testi tulajdonságainak összessége, amelyek szükségesek és elégségesek ahhoz, hogy az egyén adott kontextusban egy tevékenység megkezdéséről döntsön, és annak végrehajtását szabályozva, azt eredményesen megvalósítsa.

A döntés mozzanata arra utal, hogy nemcsak a tevékenység lehetősége áll fenn (képesség), hanem a tevékenység az adott kontextusban nagy valószínűséggel valóban meg is kezdődik (motiváció, autonómia). Az egyén nem csupán képes valamire, hanem elkötelezett is a cselekvésre. Felelősnek érzi magát, és autonóm módon cselekvő helyzetbe igyekszik kerülni. A kompetencia alapvető jellemzője, hogy a tevékenység mely kontextusban milyen valószínűséggel kezdődik meg (hajlandóság, szándék), illetve, hogy miután megkezdődött, milyen eredményességgel képes megvalósulni. Pedagógiai szempontból is érdemes kiemelni, hogy a tevékenységet kísérő érzelmek, és ezek emlékei, illetve a releváns élmények és tapasztalatok emlékei is nyilvánvaló szerepet játszanak a tevékenység kompetencia általi szabályozásában (ld. pl. flow-élmény: Csíkszentmihályi, 2022).

A kompetencia megnyilvánulhat abban is, hogy az egyén az adott tevékenységet adott kontextusban nem kezdi meg, még akkor sem, ha ebből előnye származna, vagy erre utasítást kap, holott rendelkezik a szükséges képességgel. Egyes esetekben éppen egy tevékenység elutasítása, a megkezdésével szembeni ellenállás az a „tevékenység”, amiben a kompetencia megnyilvánul, ha olyan tevékenységről van szó, amelyet az egyén az adott szituációban értékrendszere alapján elvet. Az ellenállás képessége a kompetencia (mint komplex kontrollmechanizmus) meggyőző demonstrálása lehet kiélezett helyzetekben.

Bandura (2001) szerint az ember nemcsak passzív elszenvedője a környezeti hatásoknak, hanem aktívan cselekvő ágens, aki terveket sző, és hisz abban, hogy képes azokat megvalósítani (énhatékonyság). A főáramú felfogás szerint a kompetencia egyfajta eszközkészlet, amely teljesítményképessé teszi az egyént, és az ágencia (agency) pedig a cselekvőerő megnyilvánulása, a szándék és döntés arról, hogy adott helyzetben aktív szerepet vállalva ezen eszközöket ténylegesen fel is használja céljai érdekében. Míg a szakirodalomban az ágencia tipikusan a kompetencia és a tevékenység közötti közvetítőként jelenik meg, értelmezésünkben az ágencia hasonló szerepben, de a kompetencia terjedelmén belül, annak elkülöníthető komponenseként szerepel. Ez a megközelítés megkönnyítheti az ágencia kontextuális természetének, és más kompetenciaelemekhez fűződő kapcsolatának (pl. attitűd, motiváció, érzelmek) megértését, és ráirányítja a figyelmet az ágencia fejlesztésének kulcsfontosságú pedagógiai feladatára. A tevékenységkontroll szempontjából a kompetencia ágencia nélkül olyan, mintha nem is létezne (képes lenne rá, de mégsem csinálja).

Értelmezésünkben a kompetencia a tevékenységet és a viselkedést szabályozó konstruktum, amely magában foglal mindent, ami a szabályozáshoz szükséges. A viselkedés a környezetével kölcsönhatásban lévő egyén látható és hosszabb ideig észlelhető cselekedeteinek, megnyilvánulásainak összessége (vö. Popescu, 2014). Definíciónkban eredményesség alatt azt értjük, hogy a kompetencia által szabályozott tevékenység a szándéknak megfelelően zajlik le, és (legalább részben) eléri közvetlen célját, amennyiben az egyén a döntést szabályozó kompetenciaelemek alapján a tevékenység megkezdéséről döntött. Az egymáshoz kapcsolódó tevékenységek együttesen valamely funkció, szerep, feladat- vagy munkakör betöltését eredményezhetik, és identitásformáló tényezővé válhatnak.

Definíciónk nem tesz kísérletet a kompetencia összetevőinek tételes felsorolására, mivel a differencia specifica ezt nem igényli. Ezen a ponton a „pszichikus és testi tulajdonságok összessége” szerepel. Egy tételes felsorolás itt nagyon nehéz is lenne. Értelmezésünk a kompetencia egyfajta „minimax” meghatározására tett kísérletnek tekinthető, amely minimális a felhasznált fogalmi jegyek vonatkozásában, és maximális az absztraktság, a fogalom terjedelme, hatóköre tekintetében. Előnyként értékelhető, hogy ez a fogalomértelmezés ily módon különféle elméleti megközelítésekbe illeszkedhet, és jövőbeli kutatási eredményeket is befogadhat, anélkül, hogy módosításra szorulna.

A kompetencia (lehetséges) komponensei között egyebek mellett a következők sorolhatók fel: mozgósítható releváns ismeretek, megértések, képességek, jártasságok, készségek, tapasztalatok, sémák, attitűdök, motivációk, érzelmek, ambíciók, diszpozíciók, rutinok, szokások, értékek és nézetek, megküzdési stratégiák, kitartás és akaraterő, illetve mindazon további személyiségjegyek, amelyek a tevékenység elindításában, fenntartásában és sikeres megvalósulásában szerepet játszhatnak. A kompetencia olyan nem tudatos komponenseket is tartalmazhat, mint amilyen a rejtett (tacit) tudás. Egy adott helyzet felidézheti (a tudatba hívhatja) a tacit tudás releváns elemeit, a tudatossá válás azonban nem feltétele annak, hogy egy kompetenciaelem a tevékenységre hatással legyen. A kompetencia alkalmazását és fejlesztését segíthetik vagy gátolhatják a kapcsolódó érzelmek (pl. szeretem vagy utálom csinálni).

A fenti definíció a kompetencia olyan elméleti meghatározásának tekinthető, amely megfelelően határolja le a fogalom terjedelmét, és lehetőséget ad arra, hogy minden konkrét esetben eldönthessük, hogy egy adott dolog a fogalom terjedelmébe tartozik-e vagy sem. Ezen holisztikus definíció hátránya viszont, hogy nem ad választ arra a gyakorlati szempontból igen fontos kérdésre, hogy melyek a kompetencia főbb alkotóelemei. Erre az analitikus megközelítést képviselő fent áttekintett meghatározások igyekeznek (egymástól részben eltérő) választ adni.

Az analitikus meghatározások arra tesznek kísérletet, hogy néhány fogalommal leírják, lefedjék az elméleti definíció terjedelmét. A meghatározásokban szereplő fogalmak rendszerint a „mindegyik mindegyikkel összefügg” logika szerint kapcsolódnak egymáshoz. A komponenseket felsoroló analitikus meghatározások az elméleti definíció olyan kibontásának, részletezésének tekinthetők, amelyek különböző szempontok mentén az elméleti definíció konkrétabb (közelítő) értelmezéseit adják. Lehetővé teszik a kompetencia fogalmának operacionalizálását, utat nyitva ezzel a mérési és fejlesztési módszerek kidolgozásához. Az analitikus definíciókkal szemben alapkövetelmény, hogy minden elemük az elméleti meghatározás terjedelmén belül maradjon. Minőségi követelmény, hogy a felsorolt magyarázó fogalmaik lényegre törők és kellően definiáltak legyenek, együttesen (lehetőleg) átfedésmentes struktúrát jelenítsenek meg, és összességükben jól lefedjék a fogalom teljes terjedelmét (vagyis kevés lefedetlen terület maradjon). Különösen ez utóbbi szempont érvényesítése, megítélése a tudományos kutatás aktuális állásától függő nehéz feladat. Az elméleti definíció a fogalom értelmezésében elvi útmutatást ad, praktikus jelentősége abban nyilvánul meg, hogy alapul szolgál az analitikus meghatározások értékeléséhez, és segítheti az ezekben szereplő leíró fogalmak értelmezését, illetve végső soron az ilyen definíciók fejlesztését is.

Az elmondottakból következik, hogy a fent bemutatott elméleti meghatározáshoz többféle analitikus definíció társítható, és mindegyiknek lehetnek előnyei és hátrányai a többivel szemben. Minden konkrét kutatáshoz vagy fejlesztéshez szükség van egy analitikus definícióra, és/vagy egy részletesebb kompetenciamodellre, mert az elméleti definíció önmagában nem ad kellő eligazítást az operatív alkalmazást illetően. (Ne lepődjünk viszont meg, ha később kiderül, hogy egy idő múltán ezeket egy másikra lesz majd célszerű cserélni.) Az életpálya-építési kompetenciára vonatkozóan a 3.1.2. alfejezetben dolgozzuk ki a további részleteket.

A fentiek összefoglalásaképpen a kompetencia fogalmát megjelenítő tudásreprezentációk egymáshoz kapcsolódó formáit az absztrakttól a konkrét felé haladva az 1. ábra tekinti át. Az elméleti definíció jellegénél fogva a fogalom teljes terjedelmét lefedi, de operatív értelmezésre közvetlen támpontot nem ad. Az elméleti definíciót lebontó analitikus definíciók a tételezett fő komponensek felsorolásával megnyitják az operatív értelmezés lehetőségét, de itt már bizonyos mértékű terjedelemmódosulás, leginkább terjedelemvesztés lehetséges. A gyakran grafikus formában is ábrázolt konkrétabb kompetenciamodellek alapul szolgálhatnak egy-egy adott terület operacionalizálására (ld. pl. digitális kompetencia: Cosgrove & Cachia, 2025). Végül az empirikus mérési módszerek és eszközök operacionalizált eljárásokat, konkrét szempontokat, kritériumokat, feladatokat, kérdéssorokat alkalmazva még konkrétabban értelmezik a fogalom terjedelmét egy adott területen, egy adott kontextusban. Empirikusan jól meghatározott dimenziók rajzolódnak ki. Az egyes fogalomreprezentációk az absztrakttól a konkrét felé haladva minden szinten de facto újradefiniálhatják a fogalmat. Minél konkrétabb a reprezentáció, annál nagyobb lehet a terjedelem módosulása (ami leginkább terjedelemvesztés) az elméleti definícióhoz képest. A mérési módszerek és eszközök egy-egy kompetenciaterület felmérésére vállalkoznak, de ezt sokszor vitatott eredményességgel teszik. A dilemmát jól kifejezi az ismert mondás a képességmérés egyik fontos területén: „Az intelligencia az, amit az IQ-tesztek mérnek.” (Boring, 1923, idézi Dusek, 2024, p. 124.) Bővebben ld. 2.3 fejezet.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy a fenti széles jelentésű kompetenciafogalmunk miként viszonyul a személyiség fogalmához. A kompetencia egyfelől a személyiség része; de vajon kiüresedik-e a személyiség fogalma, ha a kompetencia mindent tartalmaz, ami az eredményes tevékenységhez szükséges? Vagy kicsit másképp fogalmazva: a személyiség ez esetben lényegében kompetenciák halmazává válik-e? (Vö. Nagy, 2001.) Értelmezésünk szerint egyértelműen nem, mivel a javasolt kompetenciafogalom csak azt tartalmazza, ami a tevékenységet sikeressé teszi. A személyiség további tulajdonságai, vonásai, komponensei, konstruktumai is hatással lehetnek a tevékenységére, de nem annak sikerességére (mert akkor a kompetencia elemei lennének), hanem a megvalósítás egyéni különbségeit, stílusát, módját, egyedi minőségét befolyásolhatják. Olyan újszerű helyzetekben, amikor új kompetenciaelemekre van szükség, a személyiség mintegy „hátországként” működik: mozgósítja mindazt, ami az adott helyzetben relevánsnak tűnik (pl. ismeretek, képességelemek, hiedelmek, előítéletek, motívumok, értékek, szokások, megfigyelt viselkedésminták stb.), és ezek alapján szabályozza tevékenységét, viselkedését, amennyire, és ahogyan képes erre, akár próba-szerencse alapú tanulás útján.

A személyiség és a kompetencia fenti értelmezésének további izgalmas érintkezési pontjai is lehetségesek. Ilyen például, hogy egy adott kontextusban egy adott tevékenység megvalósítása, vagy éppen megtagadása különleges bátorságot is igényelhet, ez utóbbi pedig általános személyiségjegynek is tekinthető. Mivel kompetenciafogalmunk kontextusfüggő, ez a helyzet viszont nem azonos azzal az alaphelyzettel, amelyben a kompetencia eredeti értelmezése megtörtént. Ez egy új helyzet, amelyben az adott kompetencia új változatára van szükség, ahol már fontossá válik a személyes bátorság magasabb szintje is. A példa jól illusztrálja, hogy a kontextus függvényében az ismeret- és képességelemek mellett a személyiség más komponensei is szerepet kaphatnak az adott tevékenység szabályozásában.