A továbblépéshez kiindulópontként mindenekelőtt szögezzük le a következő megfigyelést. A belőle képzett passzív vagy mediális igével való szembeállításban minden tárgyas ige értelmezése erősen emlékeztet a kauzatív ige és annak alapigéje között fennálló jelentésviszonyra—aki ír valamit, az előidézi azt, hogy elmondhatóvá válik: A levél megíratott (passzív); ha a huzat becsapja az ajtót, akkor előáll egy olyan helyzet, amelyben igaz az, hogy az ajtó becsapódott (mediális). Ezek éppen olyan, nyelvileg garantált helyességű következtetések, mint az, hogy ha valaki elpárologtatja a vizet (kauzatív), akkor annak következtében igazzá válik, hogy a víz elpárolgott (alapigés szerkezet). A párhuzamosság azonban kimerül abban, hogy a párba állított mondatok jelentése között mindegyik esetben következményreláció áll fenn. Minden esetben garantált tehát egy ’M1’ → ’M2’ típusú következtetés helyessége. Azok a szemantikai tényezők azonban, amelyek a mondatokban szereplő predikátumoknak a jelentésszerkezetében rejlenek és a következtetés helyességét biztosítják, nem azonosak. A műveltető alakú párokban a kauzatív ige jelentésleírásán belül explicit formában találjuk meg az oksági kapcsolatot rögzítő összefüggést. A mediális igepárok esetében azonban (éppúgy, mint a passzívaknál) az imént említett oksági jellegű kapcsolat nem abból adódik, hogy a tárgyas ige jelentésszerkezete ezt „belsőleg kódolva” tartalmazza, hanem abból, hogy a mediális igével tól-vonzat nélkül alkotott mondatoknak (M2-knek) a jelentése az egzisztenciális lekötés következtében általánosabb, mint a tárgyas párjukkal alkotott, konkrét Okozót megnevező mondatoké (M1-eké)—l. (57).