Az egyik legalapvetőbb különbség a megértés és az értelmezés megnevezések között húzódik. A megértés elsősorban a nyelvi input (hangok, szavak, szószerkezetek, grammatikai viszonyok) feldolgozását jelenti. Ezzel szemben az értelmezés terminus sokkal tágabb keretbe helyezi az elhangzottak értését: figyelembe veszi a tudásrendszerünk, a háttérismereteink szerepét is. Az értelmezés így elsősorban, de nem kizárólag a szövegek feldolgozásának jelölésére használatos (Pléh, 2015b), és magában foglalja a szövegben kódolt információk és az előzetes tudásunk közötti kapcsolatok feltárását (Józsa–Steklács, 2010). Természetesen a szövegnél rövidebb nyelvi egységek feldolgozása is tekinthető értelmezésnek, hiszen egyetlen szó vagy mondat is aktiválhat asszociációs kapcsolatokat, beágyazható, összekapcsolható a háttérismereteinkkel. Az értelmezés és a megértés elkülönítése inkább terminushasználati szokás kérdése.

A mondatfeldolgozás kapcsán – az értés és az értelmezés mellett – további gyakran használt terminus az elemzés (parsing), amely helyenként a teljes folyamatot, más szerzőknél azonban csak a morfológiai/szintaktikai információk kibontását fedi le, a szemantikai tartalom kizárásával (Pléh, 2015b, vö. Ferreira–Clifton, 1986). Ez utóbbi használat jellemzően az ún. kerti ösvény mondatok (garden-path sentences) feldolgozására fókuszáló munkákban jelenik meg (pl. Ferreira–Henderson, 1991; Pozzan–Trueswell, 2016), amelyek eredményei arról tanúskodnak, hogy az átmenetileg kétértelmű mondatok esetében a szintaktikailag egyszerűbb értelmezést választjuk, és a tartalom formához való hozzárendelése átmenetileg nem történik meg (Németh, 2001).

Érdekes kérdés, hogy kizárólag nyelvtani elemzésről vagy a tartalmi és a formai elemzés együttes megvalósulásáról beszélhetünk-e a mondatismétlési feladatokban. A klasszikus mondatmegértéshez képest itt ugyanis nem szükséges a mondat tartalmát (tökéletesen) megértenünk és értelmeznünk, azonban a grammatikai struktúrák elemzése – mintegy első feldolgozási lépésként – végbemegy. A kísérleti eredmények nagyrészt azt mutatják, hogy az adatközlők a mondatismétlési feladatokban gyakran megváltoztatják az eredeti szavakat, szószerkezeteket a tartalom sérülése, módosítása nélkül, tehát a jelentéses információt az ismétlés során sem hagyják teljesen figyelmen kívül (vö. pl. Miller–Isard, 1963; Gósy, 2016).

Hagyományos értelemben a mondatmegértéssel kapcsolatos vizsgálódások elsősorban a nyelvtan szerepével foglalkoznak (Gósy, 2005a). A kérdés úgy fogalmazható meg, hogy a nyelvtannak mint a nyelvi input által közvetített információnak mi a szerepe az értésben, illetve meddig beszélhetünk – a fentebb kifejtett értelemben – kizárólag nyelvtani elemzésről, és mikor, illetve milyen módon integrálódik a szemantikai információ. A bemeneti jegyek között persze a grammatikán kívül fontos szerepe van például a szupraszegmentumoknak (pl. dallam, hangsúly, beszédszünetek stb.) és a nyelven kívüli tényezőknek (pl. deiktikus utalások tárgya, igazságtartalom, interperszonális viszonyok) is. A beszédszünetek észlelését és feldolgozásban betöltött szerepét vizsgálta többek között Gósy magyar anyanyelvű beszélőkön (2005b). A kísérlet eredményei szerint az adatközlők jelentősen többet tudtak felidézni az elhangzott szövegből abban az esetben, amikor a beszédszünetek a szintaktikai határokon jelen voltak. Ezzel szemben a felidézés romlott, ha a beszédszünetek hiányoztak a szövegből, vagy nem szintaktikai határon jelentek meg.

A nyelvtan feldolgozásban betöltött központi szerepe okán fontos különbséget tennünk a nyelvtipológiai szempontból alapvetően két típusba osztható mondatszerveződés között. A konfigurációs nyelvek esetében a mondattani információt elsősorban a szórend hordozza (É. Kiss, 1981; 1987). Ehhez a csoporthoz tartoznak általában a szegényes morfológiai bázissal rendelkező, nem agglutináló nyelvek, mint például az angol. A másik csoportot nem konfigurációs nyelveknek nevezzük. E nyelvek esetében a grammatikai viszonyok elsősorban a morfológiában kódoltak. Ide tartoznak az agglutináló, gazdag morfológiájú nyelvek, például a magyar is (É. Kiss, 1981; 1987).

A nyelvtipológiai-mondatszerveződési különbségek eltérő feldolgozási mechanizmusokat feltételeznek. Frauenfelder és Schreuder (1992) szerint például az agglutináló és a nem agglutináló nyelvek lexikai reprezentációi eltérőek. Gósy (1988) a toldalékok nyelvspecifikus szerepét vizsgálta. A kísérleti személyeknek fehér zajjal fedett, eltérő szótagszámú mondatokat kellett megértenie. Az eredmények azt mutatják, hogy a toldalékok azonosítása még akkor is sikeres volt, amikor a szótövet félreértették. Összességében tehát elmondható, hogy az adott nyelvre jellemző szórend és morfológiai szerveződés (toldalékok, illetve a magyarban például igekötők) meghatározóak a nyelvspecifikus megértésben (vö. Pléh, 1984), így univerzális, minden nyelvre módosítás nélkül alkalmazható modellt nem lehet felállítani. Pléh szerint a szintaxis és a morfológia között „vám-rév” hatás áll fenn: minél inkább támaszkodik a nyelv az alaktani jelölésekre, annál szabadabb a szórend (Pléh, 2015b: 275), és ezen munkamegosztáshoz a feldolgozórendszer is alkalmazkodik.

A mondatmegértéssel kapcsolatban felmerülő másik fontos kérdés a szemantikai információ, illetve a háttértudás szerepe. A grammatikaközpontú nyelvleírások ellenpontjaként alakultak ki a szemantikai megközelítésű elméletek, amelyek bár nem szakítottak teljesen a generatív hagyománnyal, hangsúlyeltoldást hirdettek a szemantika irányába (pl. Lakoff, 1971; Fillmore, 1977). A pszicholingvisztikában először Slobin munkája nyomán (1966) merült fel a kérdés, hogy vajon az igei szerepkijelölés irreverzibilitása – amely tulajdonképpen szemantikai-világismereti információn alapszik – a feldolgozás mely szintjéhez kapcsolódik: a nyelvtani elemzéshez, vagy csak az elemzés eredményéhez, mintegy a tudásrendszerünkbe illesztve azt. Slobin kísérletében az adatközlők különböző típusú mondatok (magmondat, passzív, tagadó és passzív-tagadó mondat) igazságtartalmáról hoztak ítéletet a mondatokhoz kapcsolódó képek alapján. Azt találta, hogy az olyan mondatok megértése, amelyekben az alany és a tárgy sorrendje nem felcserélhető, jelentős mértékben könnyebb volt, mint a nem irreverzibilis mondatoké. Kiemeli, hogy az irreverzibilitás megértést facilitáló hatása a passzív mondatokban is megfigyelhető, amelyekben az aktív mondathoz képest az alany és a tárgy sorrendje egyébként is fordított.

A szemantikai információ és a világismeret mondatfeldolgozásban betöltött szerepét vizsgálta Hagoort és munkatársai (Hagoort et al., 2004). A holland anyanyelvű adatközlők olyan mondatokat kaptak, amelyekben kétféle szemantikai sértés fordult elő: az egyik típusba tartoztak azok a mondatok, amelyekben az adatközlők szigorú értelemben vett háttértudásának, előismeretének ellentmondó anomáliák fordultak elő (pl. A holland vonatok fehérek), a másik csoportba pedig azok a mondatok, amelyekben bizonyos szavak jelentésüknél fogva nem illettek az adott kontextusba (pl. A holland vonatok savanyúak). Az utóbbi típusban megjelenő „belső szemantikai anomáliát” (Hagoort et al., 2004: 438) szerintük az okozza, hogy a savanyú szót ízleléssel kapcsolatos dolgok leírására szokás használni, nem pedig vonatok jellemzésére, tehát nem pusztán „világismereti sértésről”, hanem tisztán szemantikairól beszélhetünk. A kísérlet eredményei azt mutatják, hogy bár az ERP-válaszreakciók a különböző típusú mondatok esetében spektrális szempontból eltérőek voltak, mindkét esetben N400-as aktivitást adatoltak. Ebből arra következtettek, hogy nincs kimutatható különbség a szemantikai információ és a háttérismeretek integrálásában.

A mai felfogás szerint a legelfogadottabb és a mondatmegértést legátfogóbban bemutató modell a Clark házaspár elképzelésére vezethető vissza (Clark–Clark, 1977). Szerintük a mondatfeldolgozás során háromféle elemzés megy végbe, azonban nem egyértelmű, hogy az egyes elemzési szintek milyen idői viszonyban állnak egymással. Modelljükben az elemzési működések a következők: propozicionális elemzés (mondatszerkezeti elemzés), az adott/új információ elemzése és a cselekvésérték elemzése.

A propozicionális elemzés tulajdonképpen a hagyományos értelemben vett mondattani elemzést jelenti, amelynek eredménye egy állítmányfüggvény felállítása. Ez a szint további három feltételezett mechanizmusból áll. Ezek közül az első a szintagmák összekapcsolása, amely egy gyors és kis hatókörű folyamat, azaz egyenként csupán néhány szót vesz figyelembe. A szószerkezethatárok kijelölésének eredményét majd a feldolgozás második szintje fogja felhasználni a különböző mondattani szerepek kijelölésére. Ezen a szinten természetesen fontos szerepet játszanak az adott nyelv grammatikai szabályai. Például:

A szintagmák összekapcsolását követi az állítmányfüggvények felállítása az igei vonzatok aktiválásán keresztül. Bizonyos esetekben persze nemcsak ige, hanem más szófajhoz tartozó szó is felvehet argumentumokat. Az előző példa esetében adott a meghúzta ige, amely automatikusan aktiválja az ágens és a tárgy argumentumokat. A magyarban a tematikusszerep-kijelölés morfológiai kijelölést is aktivál, ami azt jelenti, hogy jelentős mértékben támaszkodunk a főnévi csoportok végződéseire (Lengyel, 1984). Ennek megfelelően elvárjuk, hogy az ágens toldalék nélkül, míg a tárgy tárgyraggal jelenjen meg.

Gergely és Pléh (1994; 1995) amellett érvel, hogy a mondatelemzésben sajátos megkülönböztető szerepe van a nyelvtipológiai eltéréseknek. Eszerint az agglutináló nyelvekben – így a magyarban is – lokális feldolgozásról beszélhetünk, ami arra vezethető vissza, hogy a főnevek a toldalékokon keresztül magukon hordozzák a nyelvtani szerepüket is, így a szótő és a rag az elemzés során elválaszthatatlan. Ezzel szemben a konfigurációs nyelvekben, ahol az alaktannak jóval csekélyebb szerepe van a nyelvtani elemzésben, globális feldolgozásról beszélhetünk, hiszen az értelmezés során a feldolgozórendszernek az egész mondatot kell kezelnie, figyelembe véve a szórend által meghatározott szerepeket. A nyelvek különbözőségei az emlékezeti erőforrások mondatmegértésben betöltött szerepének szempontjából is jelentősek. Az eltérések középpontjában az a kérdés áll, hogy a különböző emlékezeti integrációs működések mely szinteken jutnak szerephez (Hunt–Agnoli, 1991). Az elsősorban a szórendre támaszkodó nyelvek esetében (mint például az angol) a szekvenciális emlékezetnek a szavak – illetve a szavakat sorba rendező szintaktikai szabályok – szintjén van kulcsfontosságú funkciója. Az agglutináló nyelvekben, amelyeknél a szótövek nem ritkán többszörös toldalékkal együtt jelennek meg, a szavakon belüli – tehát az inkább morfológiailag értelmezhető – szerialitás rekonstrukciója érvényesül (Németh et al., 2006).

A propozicionális elemzés végső lépésében lényegében összekötjük a feldolgozott szószerkezeteket és az aktivált igei argumentumokat, tehát az ágens szerepét betölti az unott, idősödő mozdonyvezető, míg a tárgy szerepét a fekete kart.

A következő elemzési fázisban az adott (given) és az új (new) információ viszonyát tárjuk fel. Az adott/új információ szerveződését aktuális tagolásnak vagy funkcionális mondatperspektívának nevezzük. Az aktuális tagolás a mondat lexikális és grammatikai felépítésének az adott kommunikációs helyzetben, a beszélő szándékai szerinti megjelenése (Kabán, 2001), vagyis némiképp független az adott nyelv használati szabályaitól, hiszen a beszélő adott kommunikációs célját tükrözi, így inkább szituáció- és kontextusfüggő. Pszicholingvisztikai szempontból azért jelentős, mert a befogadó számára kijelöli a mondat kommunikációs perspektíváját (Kabán, 2001), és az elhangzottakra vonatkozóan emlékezeti működéseket aktivál, a már ismert és az újonnan érkező információkat összekötve (Pléh, 1998b). Az adott/új tagolás tehát mindig a beszélő szándékainak megnyilvánulása, és az határozza meg, hogy mit tart a beszélő kiemelendőnek és másodlagosnak (vö. Haviland–Clark, 1974; Gergely, 1995). Haviland és Clark (1974) kísérletileg igazolta az aktuális tagolás megértésben betöltött központi szerepét. Azt találták, hogy mondatpárok feldolgozása esetén a második mondatban megjelenő határozott főnévi szerkezet adott információt közlő részének megértése rövidebb ideig tart, ha azt az első mondatban direkt antecedens készíti elő.

Az egyes nyelvek nem egységesek abban a tekintetben, hogy a „régi” és az új információ kijelölésének mely lehetőségeit használják ki. A magyar nyelvben – a b) és c) példában bemutatott módon, ahol a félkövér kiemelés szemlélteti az új, illetve hangsúlyosabb információt – kitüntetett szerepe van az ige előtti helynek az új, tehát relatíve fontosabb információ megjelenítésében (É. Kiss, 2002).

Bár a mondatmegértéssel foglalkozó szakirodalom számos ellentmondó kutatási eredményről számol be, összefoglalva elmondható, hogy a mondatok feldolgozását a szavak felismerése előzi meg, a nyelvtannak mint bemeneti jegynek kitüntetett szerepe van, a nyelvtipológiai különbségeknek megfelelően az egyes nyelvek elsősorban a morfológiára (lokális feldolgozás), míg más nyelvek a szintaxisra (globális feldolgozás) támaszkodnak, illetve a szemantikai információk és a háttérismeretek kiegészítik a nyelvtani elemzést, a hallottakat mintegy az élettapasztalatunkhoz kötve. A technika fejlődésének köszönhetően újabb, alapvetően neurológiai eljárásokkal tanulmányozhatóak a mondatmegértés mögött húzódó pszichés és fiziológiai folyamatok. Az elmúlt évek kutatási eredményei vélhetően számos nyitott kérdést tudnak megválaszolni.