Newton almája podcast 12. rész: Gelencsér András

2023. 05. 25.

„Illúziókat kergetünk, becsapjuk magunkat, nem veszünk tudomást a természeti korlátokról, nem veszünk tudomást fizikai törvényekről” – jelentette ki Gelencsér András, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Pannon Egyetem rektora, a levegőszennyezés és az éghajlatváltozás összefüggéseinek nemzetközileg elismert kutatója. Nagy vihart kavart az elmúlt időszakban tudományos körökben és azon túl is azzal, hogy a túlfogyasztás civilizációs korlátaira mutatott rá. Erre, a „kollektív infantilizmusra”, az energiatermelési módokra, azok kvázi cáfolataira, valamint arra is kitértünk ebben a beszélgetésben, hogy meglepő módon nem vallja magát pesszimistának.

Kicsoda Gelencsér András?

Gelencsér András vegyészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Az MTA Levegőkémiai Kutatócsoportjának vezetője, a Pannon Egyetem rektora. 1990-ben diplomázott vegyészmérnökként a Veszprémi Vegyipari Egyetemen, öt évvel később a Környezettudományi Tanszéken szerzett doktori címet. 2002 óta az MTA doktora, köztestületi tag. 2006-ban habilitált, ekkortól egyetemi tanár a Mérnöki Karon, melynek dékánhelyettese volt 2015. július 1-jei rektori kinevezéséig. Vezetése alatt 2018-ban az egyetem felkerült a 150 legkiválóbb vegyészmérnöki képzést nyújtó intézmény listájára. 2019-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 2014-ben megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét, 2017-ben pedig elnyerte az MTA rangos kitüntetését, az Akadémiai Díjat.

Fő kutatási területe a légszennyezéssel és az éghajlatváltozással kapcsolatos légköri kémia, különösen a légköri aeroszol kémia. Ő volt az első, aki felismerte a humusz kialakulásának folyamatát a légkörben. A Max Planck Biogeokémiai Intézet igazgatójával közös cikke az egyik legtöbbet idézett publikáció ezen a szakterületen. A holland Springer kiadásában megjelentetett egy monográfiát is a szénsavas aeroszolról. Eddig több mint 4200 független hivatkozás történt tudományos írásaira.

Hasznos linkek

Könyvei a MeRSZ-en:

Fontosabb kötetei:

Említett témák, fogalmak:

Említett helyek/intézmények:

Kivonatos tartalom időkódokkal

00:01 Bevezető

01:06 „Mostanában nagyon sok interjút adsz, és ha az ember csak a nevedre rákeres, illetve a témádra, hogyha fogalmazhatok így, akkor bőven lehet tartalommal találkozni. Úgy sejtem, hogy sokszor találkozol visszatérő kérdésekkel is. Mennyire válik repetitívvé számodra, hogy beszélni kell erről a témáról?” – teszi fel riporterünk az elő kérdéseit Gelencsér Andrásnak. „Hát, én azért igyekszem mindig megújulni, és mindig olyan szempontokat találni, amiket korábban nem hangsúlyoztam” – feleli András. Nyilván vannak ismétlődések, hiszen a téma viszonylag jól behatárolt, de András alapvetően még az előadásaiban is arra törekszik, hogy mindig új szempontokat hozzon fel, és tárgyaljon ki.

01:49 „Nem tudom, nekem ez csak egy feltételezés, aztán nyugodtan mondj ellent, hogyha nem így lenne, de én azt érzem, hogy amikor erről a témáról beszélsz, illetve a könyvben is írsz erről (nem biztos, hogy ugyanezeket a szavakat használod), de nekem az jött le, hogy ez egy misszió is a részedről – tereli új irányba riporterünk a beszélgetést. András erre azt feleli, hogy igen, az lett, egyfajta misszió. Nyilván nem ez a fő tudományterülete, szűkebb értelemben véve András egészen mással foglalkozik; levegőkémikus. De természetesen ez sem áll messze tőle, de valóban személyes indíttatású a motivációja, ami egy családi történetre vezethető vissza.

02:25 Riporterünket az érdekli, hogy hol volt a nulladik pont, amikor ez a téma már András ügyévé vált? A válaszból kiderül, hogy a nulladik pont a Bécsi Természettudományi Múzeumban volt, ahol András a gyermekeivel megnézett egy időszakos kiállítást, ami az ásványokról, kritikus ásványokról és azok felhasználásáról, előfordulásáról, illetve a készletek eloszlásáról szólt. András ott szembesült azzal, hogy nagyon sok elem van, amely bár a modern technológiákhoz nélkülözhetetlen, de készletei erősen végesek. Az erősen véges azt jelent, hogy néhány évtizeden belül a végére járunk, ha ebben az irányban megyünk tovább.

03:06 „Ennél a pontnál, miközben ezt meséled, nagyjából tudok azonosulni azzal, hogy bár nem jártam ott a kiállításon a Bécsi Természettudományi Múzeumban, de a könyv elolvasásával valami ilyesmire is rá lehet döbbeni, hiszen ez is volt a célod. Azt az érzést szerinted könnyű-e átadni, hogy az ember rádöbbenjen? Vagy ténylegesen ez-e a cél magával a könyvvel?” – hangzanak el riporterünk újabb kérdései. András azt feleli rá, hogy igen, utána ebben az irányban ment tovább, utánaolvasott ezeknek az információknak, illetve azóta is élénk figyelemmel kíséri az ezzel kapcsolatos történéseket. Azonban ez nem egy statikus rendszer, ez nem olyan, hogy amit egyszer kijelentünk, az úgy marad, ez nem matematikai törvényszerűség, ezek nyilván változnak térben és időben, és ezeket a változásokat András figyelemmel kíséri. Amit talál, az viszont nem vidítja fel, nem cáfolja meg benne azokat az érzéseket, amelyekkel akkor ő ott a múzeumban szembesült, hanem inkább megerősíti.

04:04 „Pont ez volt bennem, hogy nem sok jó hírt kaphatsz ezzel kapcsolatosan, miközben kutatsz. Bár erre rákérdezve, volt olyan az elmúlt időszakban, mióta ez a témád, amit egyébként jó hírként értékeltél, amire azt mondod, ez egy biztató változás?” – folytatja riporterünk a beszélgetést. András úgy véli, hogy a média hajlamos a szenzációk tálalására, és nagyon sokszor jön olyan címekkel, amelyek úgymond reménykeltők. De amikor az emberek ezeknek utánaolvasnak, vagy akár magába a hírbe belepillantanak, és egy kicsit is utánagondolnak, akkor ezekről mind kiderül, hogy csak egyfajta illúzió, amit szeretnek a felszínen tartani.

04:42 „Mint például a fúziós reaktorral kapcsolatosan?” – hangzik el az újabb kérdés. „Igen, például” – válaszol András. Nagyon sok olyan fejlesztés van, ami jelenleg még nincs abban az érettségi állapotban, hogy széles körben használható legyen, de mégis úgy tálalják, mint a világot megmentő technológiát.

04:56 Na, de mégsem feszegetve, volt olyan, ami mondjuk még téged is egy morzsányi reménnyel töltött el? Riporterünk ezen kérdésére András határozott nemmel felel. Különösen az zavarja, hogy a politika és a különböző társadalomformáló erők ezeket a korlátokat és szempontokat nem veszik figyelembe, olyan, mintha bekötött szemmel járnának, és ezek az egészen alapvető természettudományos fizikai tények valahogy nem érintenék meg őket.

05:21 Ezen a ponton riporterünk behozza a beszélgetésbe a könyv címét: Ábrándok bűvöletében. „Azaz szeretünk az ábrándok bűvöletében lenni, vagy miért kapta a könyv ezt a címet, hogyha ezt a nagyon alap kérdést feltehetem?” András szerint pontosan arról van szó, hogy illúziókat kergetünk, becsapjuk magunkat, nem veszünk tudomást a természeti korlátokról, nem veszünk tudomást fizikai törvényekről. Mindemellett olyan jövőképet vázolunk magunk elé, illetve hajszolunk, ami nem vezet ilyen értelemben sehová sem.

05:54 „Úgy sejtem, hogy ez egy alapvető emberi tulajdonság lehet. Nem a pszichológia oldaláról megközelítve, de maga a téma nyilván egyénenként jelentkezik, és egyénenként alakul ki bennünk rossz érzés ebben az értelemben, hogyha elolvassuk a könyvet. Akkor lehet, hogy hirtelen egy borús jövő képe vetül elénk, de hát erről van szó, hogy a tudomány jelen állása szerint alátámasztottan nem túl fényes jövő vár ránk. Mivel itt az egyéneket emlegettem, ugye itt ez az embereknél jelentkezik, az emberek lesznek ettől szomorúak, de igaz ez a kisembertől a nagyemberig? Mit veszel észre, ugyanúgy a vezetőknél is, azoknál, akiknek hatalmuk van ilyen-olyan téren, ez náluk is ugyanígy jelentkezik?” Ezekkel a kérdésekkel tereli új irányba riporterünk a beszélgetést. András ezzel kapcsolatban úgy gondolja, hogy egyfajta „kollektív infantilizmus” van jelen a társadalomban. Nyilván ez hárítás, tehát nagyon szeretnénk megtartani azt az életszínvonalat, azt az életminőséget, amelyet a civilizációban elértünk, de ezt egyre nehezebben tudjuk megtenni, és ez frusztrál bennünket. A legegyszerűbb hárítani, tagadni, és abban bízni, hogy majd lesz valami olyan csoda-megoldás, amely ezeket a gondokat egy csapásra megoldja, és amely az életünk folytatását lehetővé teszi. Legalábbis ezen az életszínvonalon, amihez hozzászoktunk.

07:11 „Szerinted mi lenne az a legfontosabb első dolog, amit magunknak mindannyiunknak ki kellene jelentenünk ezzel kapcsolatosan? Egy új álláspont, hogy akkor ne hunyjuk be a szemünket? – hangzanak el riporterünk következő kérdései. „Őszintének kell lenni, hogy ne csapjuk be magunkat” – válaszolja András. „Nézzünk szembe a tényekkel, nézzük meg mindegyik oldalát, ne csak a napos oldalt, hanem nézzük meg az árnyoldalát is, és rendszerben gondolkodjunk, mérjük fel azokat a kilátásokat, amelyek ránk várnak.” Most is van szorongás az emberekben, András szerint ez a téma azért is kapott ekkora figyelmet, ha úgy tetszik médiafigyelmet, mert az emberek érzik, hogy valami nincs rendben, de nem tudják megfogalmazni maguknak, hogy mi lenne az. De azt érzik, hogy nincs rendben körülöttük a világ, és millió dolog frusztrálja őket. Csak valahogy nem igazodnak el benne, mert a szlogenek szintjén nagyon jól élünk, és nagyon nagy ütemű a fejlődés, és előbb-utóbb eljön a Kánaán, de valójában senki nem így érzi ezt a hétköznapokban.

08:15 „Oda visszaugorva, amikor rájöttél, hogy téged érdekel ez a téma, és el szeretnél mélyedni benne, és levegőkémikusként eleve volt hozzá közöd, és volt tudomásod arról, hogy mi felé halad a világ, akkor neked megvan az a pillanat, az az érzés, hogy te akkor pontosan mit éreztél, amikor erre még jobban rájöttél, hogy nem jó felé haladunk?” Így hangzik a következő kérdéskör. András feleletéből kiderül, hogy az az érzése van meg, amit akkor ott a múzeumban átélt. Az sokkolta, teljesen lefagyott tőle. Azt azért már tudta, hogy ezek a készletek, erőforrások korlátozottak, hiszen András eredetileg vegyészmérnök, így nagyon sok előképe van arról, hogy hogyan is működik egy rendszer, és milyen anyagok kellenek hozzá, és milyen törvények szabályozzák. De az, hogy ez milyen közel van, az még András számára is új volt akkoriban. És sokkoló volt. Akkortájt az volt a közfelfogás, hogy ebben az évszázadban, tehát a XXI. században a készletek még azért többé-kevésbé kitartanak, és majd az unokáink élete lesz nehezebb vagy korlátosabb, de a miénk, az még semmiképpen. Most azt látjuk, hogy ez egyáltalán nem így van. Ami egyébként talán nem is baj, hogy nem az unokákra terheljük ezeket a problémákat, hanem mi magunk is belekóstolunk, mert közelebb van, mint hittük.

09:35 „Konkrétumokról beszélve, itt nem csak arról van szó, amiről sokan gondolkodnánk, ami pláne az utóbbi időszakban lett jelentős, a bőrünkön érezhetősége miatt, hogy itt a fosszilis energiaforrásokról beszélünk csak. Ezt jó lenne rendbe rakni, hogy amennyiben nem energiaforrásokról van itt szó, akkor ezt hogyan nevezhetnénk összegzően? Miről beszélünk egyébként, amikor azt mondjuk, kifogyóban van?” Ezekkel a kérdésekkel folytatódik a beszélgetés. András szerint energiatermelési módokról beszélhetünk, nem energiaforrásokról. Azok az energiatermelési módok, amiket most hype-olunk, azok nem energiaforrások, hanem azok energiaátalakítók. A fosszilis energiahordozók ezzel szemben energiaforrások, mert van bennük kinyerhető energia, kémiai energia. Tehát ilyen értelemben energiatermelési mód az, amit így összefoglaló néven lehet mondani. És ez meghatározó, hiszen a modern civilizáció alapja az energia. Energia nélkül mi sem beszélgetnénk itt, nem működne a lámpa, a mikrofon, nem tudnák nézni a nézők, vagy hallgatni a hallgatók a beszélgetésünket, mert ehhez mind energia kell.

10:41 Riporterünk következő hozzászólásából kerül be a beszélgetésbe az a fogalom, hogy fenntartható fejlődés és fenntarthatóság. „A könyved alcíme is ez: A fenntartható fejlődés korlátai, tehát ennek vannak korlátai. A kifogyhatóság a korlát, vagy micsoda?” Erre a kérdésre András azt a választ adja, hogy igen, a rendelkezésre állás a fő korlát, illetve a nehezebb hozzáférhetőség. Egyre nehezebb akár az energiahordozókhoz, akár más erőforrásokhoz hozzáférni. Erre van a cseresznyefa példája. Ugyanis minden normális ember a cseresznyefáról a földről elérhető szemeket szedi le először, és csak utána vesz elő létrát, vagy mászik fel a fára a többiért. Alapvetően mi a könnyen hozzáférhető erőforrásainkat már kimerítettük, most már bizony alaposan fel kell mászni a fára a maradékért, ami azért sokkal nehezebben valósítható meg.

11:37 „Az egyik interjúdban olvastam, ha már itt szóba került a fosszilis energiaforrások kapcsán mondjuk az olaj, amit kis túlzással azért eddig könnyű volt megszerezni. Ha az ember lefúrt, akkor feltört, ez a hetvenes években még bőven működött, akkor még elképzelhető volt, akár a Dallasból is kiindulva. De ma már jóval mélyebbre, más technológiával, máshogyan kell fúrni. És lassan többe kerül a leves, mint a hús.” E téma mentén folytatódik a beszélgetés. András szerint igen, arról van szó, hogy ezeknek egyre nagyobb energiabefektetéssel lehet csak utánamenni, tehát egyre több energiába kerül ezeket kinyerni. És mivel ezek energiahordozók, egyszer csak eljön az a pont, hogy több energiát kell befektetni ahhoz, hogy előállítsuk, hogy felhasználásra kész állapotba hozzuk, mint amennyi energiát ki lehet belőle nyerni. Pont ez a helyzet a bioüzemanyagokkal, amelyekhez óriási energiát kell befektetni. Biodízel, bioetanol: ezeknek a mezőgazdasági termeléséhez rengeteg fosszilis energia kell. Például a műtrágya is fosszilis energiahordozók segítségével készül, a traktor, a mezőgazdasági műveletek szintén rengeteg üzemanyagot igényelnek. Az egésznek a végén pedig kijön valami olyan mennyiségű üzemanyag, mint amennyit előzetesen betettünk. Magyarul nem nagyon éri meg ezt csinálni, nem lesz belőle felesleges, fölös energiánk.

13:09 „Ha már a műtrágyánál tartunk, az is, és sok minden más is okozott meglepetést, de a műtrágyával kapcsolatosan szóba kerülhet a foszfor. Az egyik interjúdban emlegetted, hogy ez talán az egyik legmeglepőbb, amiből a legkevesebb van.” Ezzel a témával viszi tovább riporterünk a beszélgetést. András válaszából kiderül, hogy ez egy kevesebb érdeklődésre számot tartó erőforrás, kevésbé populáris. Ugyan a mezőgazdaságnak ez az alapja, de nem annyira érinti az embereket, akik sokkal inkább érdeklődnek a technológiai fémek iránt, mint például a lítium, kobalt. Ezekről sokkal többet hallani, foszforról nem nagyon, pedig foszfor nélkül semmink sem lenne. A mezőgazdasági termelés egyik nagyon fontos alkotójáról van szó, amelynek a koncentrált erőforrásai nagyon korlátosak.

13:59 „Itt számomra meglepetésről van szó. A könyvből kiderült, és ez nagyon megfogott, ahogyan leírtad, hogy a légkörben a szén körforgása zárt és kiegyenlített folyamat. Ennek kapcsán említettél egy közkeletű tévedést, miszerint 8 milliárd ember pusztán a lélegzésével tudja növelni a légköri szén-dioxid koncentrációját. Segítenél helyre rakni, hogy ezzel kapcsolatosan akkor mi a helyzet?” Teszi fel riporterünk a következő kérdést. András ezt mindig el szokta mondani példaként, és fel is szokta tenni kérdésként, és mindig el is szokták rontani a választ. Az állítás az, hogy 8 milliárd ember körülbelül 500 millió tonna szén-dioxidot lélegez ki, körülbelül annyit, mint amennyit a személyautózás összesen kibocsát. Csak a kettő között az a különbség, hogy ami szén-dioxidot mi kilélegzünk, az pár hónappal ezelőtt még például kukorica volt, és még pár hónappal ezelőtt még a légkörben volt, mert a növény fotoszintézissel a légkörből építette be. Mi azt a szenet adjuk vissza a természetnek, amit tőle kaptunk. Ezért mi a szén természetes körforgásának a részei vagyunk. A járművek viszont olyan szenet bocsátanak ki, ami évszázmilliókon keresztül a föld alatt pihent, és semmi kapcsolata nem volt a légkörrel egészen addig, amíg ki nem termeltük és fel nem használtuk. Ezért ez a szén többletként jelentkezik ebben a rendszerben, és ez okozza a légköri szén-dioxid koncentráció növekedését. Az általunk kilélegzett szén-dioxid, hiába ugyanaz a molekula, ugyanaz a kémiai anyag, és hiába ugyanaz a mennyiség, mégis más, mint amit a fosszilis energiahordozók használatával kibocsátottunk.

15:37 „Ha ennél maradunk, akkor az egyik nagyon fontos »hot topic«, ha így említhetem, az, hogy a robbanómotoroknak vagy a belső égésű motoroknak a kibocsátása mennyire veszélyes, és majd egy idő után már nem is lehet majd ilyen autót vásárolni, vagy legalábbis ez a terv. A kérdés tehát ide is vonatkozik, hogy akkor ez egy jó irány lehet, ha ez megszűnik?” Folytatja riporterünk a beszélgetést. András szerint ez konkrétan nem jó irány, mert a közlekedés szerkezetének az átalakítása nélkül, azzal, hogy lecserélünk egy belső égésű motorral hajtott járművet egy elektromos járműre, ezzel semmit sem oldottunk meg ezek közül a problémák közül. Ugyanis ezeknek az előállításához, illetve az energia megtermeléséhez ugyanúgy energiára és anyagra van szükség, amelynek a készletei végesek, és ez volt a kiindulási alapprobléma.

16:31 „Bár az eddigi interjúkból sejtem a választ, de úgy gondolom, hogy az elektromos autózás az nem egy jó irány” – veszi át a szót riporterünk. „Hát nem” – feleli rá András. Egyre nagyobb tömegű járművek vannak az utakon. Eddig a járműfejlesztésnek az volt az egyik iránya, hogy hogyan lehet könnyebbé tenni a járműveket, hogyan lehet kiváltani azokat a nagyobb tömegű szerkezeti anyagokat, amelyek ezekbe kellettek. Most elindultunk a másik irányba, most jelentősen megnövekedett a jármű tömege ahhoz képest, amennyit mondjuk egy hagyományos motorral szerelt járműnél el lehetett eddig érni. És ez az irány természetesen nem kedvező, hiszen azt a tömeget mozgatni kell, az pedig helyből több energia, mint egy könnyebb járműnél. Ez egyszerű fizika, ezen nincs mit szépíteni.

17:20 „Megint csak tippelek, hogy ezek az elektromos járművek leginkább akkumulátorral működnek, ez kell hozzájuk, ami ugye tárolja az energiát. Az akkumulátorokhoz pedig nem két- meg háromféle összetevő kell, hanem nagyon sokféle, és a kibányászásuk sem tűnik olyan egyszerűnek” – mondja riporterünk. András szerint igen, ez így van, és nagyon korlátos a hozzáférésünk, nagyon kevés van lítiumból vagy kobaltból, és igen nagy erőfeszítés ezeket az anyagokat megtalálni, kitermelni és ideszállítani.

17:55 „Viszont így nem sok jó megoldást látok, vagy legalábbis nem sok ilyet ismer az ember. A hidrogén esetleg lehet ilyen, ha arra bontják a vizet, úgy értem, amikor vízzel megy az autó. Szerepeljen ez kérdésként” – veszi át a szót riporterünk. „Hát, vízzel nem megy az autó” – hangzik András frappáns válasza. Hanem üzemanyagcellával megy, a víz az éppen keletkezik, amikor az üzemanyagcellában a hidrogén és az oxigén úgymond egyesül, vagy ha úgy tetszik, elég. De ezzel nagyon sok probléma van. A hidrogén előállítása vízből roppant energiaigényes folyamat, mert a vízben (nem véletlenül) a hidrogén nagyon ragaszkodik az oxigénhez. Ezeket a kémiai kötéseket el kell szakítani, és ahhoz az energiát nem lehet megspórolni.

18:37 Mi lehet a közlekedés jövője? Ez a következő kérdés. András válasza erre, hogy át kellene strukturálni a közlekedést abba az irányba, amelyre egyébként van már példa a fejlett országokban, ilyen a tömegközlekedés, a megosztott erőforrások, például az autómegosztó szolgáltatások, és egyéb módszerek, de semmiképpen sem az egyéni közlekedés átalakítása, mert arra nincs jó megoldás.

19:02 „Ehhez a beszélgetésünkhöz én Debrecenből érkeztem. Már tegnap érződött számomra, de ma útközben dobbant meg a szívem még jobban ezzel kapcsolatosan, hogy egyedül jöttem, egy autóval, útközben az internetet használtam, mert valamit még hallgattam, például még egy beszélgetést is veled. Fejben azt tervezgettem, hogy jó lenne rendelni távolról. Mostanában nagyon érdekelnek a vinylek, így majd megrendelem, amit szeretnék, és ideutazik nagyon messziről. Bár ebben csak közvetetten voltam érintett, de eljöttem a Gyöngyös-Visontai Hőerőmű mellett is, tehát egy csomó olyan dolog ért útközben, amitől egyszerűen nagyon rosszul éreztem magam. Ha ez utóbbit kivesszük belőle, mert ebben nem voltam közvetlenül érintett, csak láttam, akkor ezek közül melyik volt a legrosszabb?” Tereli új téma felé riporterünk a beszélgetést. András erre azt feleli, hogy ő nem rangsorolná őket, ez mind energiafogyasztó tevékenység. Az autó az egyértelmű, de az internet használata is, az internet is roppant sok villamosenergiát fogyaszt, és ennek a létrehozásához és működtetéséhez is nagyon sok erőforrás kell. Gyakorlatilag minden tevékenység, amit riporterünk csinált, az energiazabáló tevékenység. András szerint ezek helyett jobban tette volna, ha mondjuk otthon marad a szobában ülve, vagy kiül a parkba, és onnan beszélnek telefonon, akkor ezt kevesebb energiából is meg lehetett volna oldani.

20:41 „Az ember örömmel jön, de az van, hogy közben rádöbbentem, hogy jöhettem volna én is tömegközlekedéssel, és akkor nekem kellett volna kényelmi dolgokról lemondanom, és nemcsak az utazás kényelméről, hanem az időbeliségről, hogy odaérek-e és vissza időben Debrecenbe. Feltételezem, hogy ezekkel a gondolatokkal kell nagyon sokunknak megküzdenie.” Ezzel folytatja riporterünk. András véleménye szerint ez nem kényelmetlenség. András például azért jár vonattal (vonattal jött a beszélgetésre is), mert sokkal jobban szereti a vonatot, mint itt Pesten autóval közlekedni, hiszen tud dolgozni a vonaton, nézelődni, hasznosnak érzi az időt. Ellenben az autó az egy kicsit az ember idegrendszerét is koptatja, főleg a parkolás és az egyéb gondok. És hát egyáltalán nem tartja kényelmesebbnek ebben a Veszprém–Budapest relációban, mint a vonatot.

21:25 „Fogadkozni nem merek, de megdöbbentő, hogy ilyen egyéni döntéseken is sok minden múlik. De tényleg sok múlhatna azon, ha mindannyian eldöntenénk, hogy akkor innentől például vonattal fogunk feljönni Budapestre? Ez tudna-e segíteni esetleg a helyzeten a te olvasatodban?” Így hangzik a témához kapcsolódó következő kérdéskör. „Hogyne, valamit biztos” – feleli rá András. Ha ezt nagyon sok ember csinálná a világ nagyon sok országában, akkor ennek azért lenne mérhető hatása. Alapvetően azért ennél sokkal több szükségeltetik. Amire nem is gondolunk, hogy például az internet mennyi energiát használ, hát az is nagyon jelentős, és az emberek többsége számára ez egyáltalán nem nyilvánvaló.

22:14 „Örülök, hogy erre kitértél. Utaltál rá, hogy nagyon sok energiát igényel például a szerverparkok fenntartása. Itt egy tudatosabb használatot és egy tudatosabb tartalomkészítést ajánlanál, hogy mondjuk kevesebb minden kerüljön fel?” – kérdezi riporterünk. András úgy véli, nehéz ezzel szembe menni, mert akkor azt mondják, hogy az ember maradi, ha azt hangoztatja, hogy kevesebb technológiai fejlődés legyen, vagy kevésbé legyen hozzáférhető. De valójában a másik oldala pedig az, hogy ennek ára van, nincs ingyen, ehhez rengeteg nyersanyagra és energiára van szükség, nemcsak az előállításához, de a működtetésére is rengeteg energia megy el.

22:53 „Ezen a ponton én eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mondjuk úgy, hol rontottuk el? Tegyük fel, hogy ott vagyunk valahol az ipari forradalom környékén, akkor mit kellett volna nekünk az elődeinkkel egyetemben máshogy csinálni, hogy mostanra egyébként jobb legyen a helyzet, vagy kiszámíthatóbb, kevésbé veszélyes?” Tereli új téma irányába riporterünk a beszélgetést. András szerint ezt nagyon nehéz megmondani. Ez ugyanis nem egy adott pont, ahol az emberiség elrontotta. András szerint több ilyen is van. Az ipari forradalom kétségtelenül egy ilyen mérföldkő volt, de volt az ún. zöld forradalom is, amikor a műtrágyagyártás elindításával tulajdonképpen a népesség növekedése is exponenciálissá vált, és ezáltal emeltük a tétet, a léptéket megnöveltük olyan szintre, ami mára bolygónk korlátait feszegeti. Ilyen volt még a tömegtermelés első világháború utáni felfutása, vagy a kőolaj energiahordozóként és alapanyagként való elterjedése, illetve a műanyaggyártás, vagy a mobilizáció. Az egyéni mobilizáció is ilyen fokon egy hiba volt, ha úgy tetszik. Miután kiengedtük a szellemet a palackból (és ez már a modern civilizációnak abszolút a természetes velejárója), innen szép nyerni. Nagyon nehéz lesz ezt másképp csinálni a jövőben, mert most már ez szinte természetes, és elvárássá vált.

24:28 „Azt olvastam ki a sorok közül, hogy az egyik legnagyobb gond még mindig a fejlődés és a növekedés hajszolása. Nem az a gond, ami van, hanem hogy még ennél is többet akarunk, és ez lecsökkenti a még meglévő nyersanyagok mennyiségét” – veszi át a szót riporterünk. András véleménye szerint a kapitalizmus egy nagyon sikeres társadalmi rend, ami tulajdonképpen, ha úgy tetszik, majdnem egyedüliként maradt életben a különböző ideológiák és rendszerek között. De úgy tűnik, hogy ez sem tökéletes, hiszen ebben nincs fék, sőt, lassítani se nagyon tud. Maga az alapfilozófiája, ami a növekedést helyezi a középpontba, és teszi a legfőbb elérendő céllá, ez úgy tűnik, hogy egy zárt rendszerben nem vezet jóra.

25:14 Gelencsér András: Ábrándok bővöletében – A fenntartható fejlődés korlátai. A kötet a globális fenntarthatóság témakörét járja körül, unortodox módon, kizárólag a természet és a mérnöki tudományok eszköztárával. A szerző leszámol a fenntartható fejlődésről táplált, a politikai és a gazdasági elit rövid távú érdekeit kiszolgáló, fényesen csillogó illúziókkal. Könyvében kíméletlenül megmutatja az érem eddig elhallgatott, sötét oldalát. Őszinte és felelős együtt gondolkodásra hívja az olvasót. Ha úgy érzi, jelenleg nem jó irányba mennek a dolgok a világban, ha aggodalommal tölti el saját és Földünk jövője, ez a kötet önnek szól. De figyelem, bátorság kell az olvasásához!

26:03 „Nem vezet jóra, ezt mondtad. Ilyen szempontból a könyved is, meg utána jó néhány nyilatkozatod vészharangként is megkondul, annak is szántad egyébként?” Folytatja riporterünk. „Nem is tudom” – feleli erre András, aki ezt nem akkor mondta először, amikor a témát fölkapták. Meg lehet nézni videókat korábbról, előadásaiban András már régebben is beszélt erről a témáról. A környezete Veszprémben, az egyetemen nagyon jól tudja, hogy András ezt már régóta mondogatja magánemberként, és a beszélgetéseiben is gyakran szóba hozza. Valamiért most lett rá fogékony a világ. András azt gondolja, kellett hozzá ez a háború, és kellettek a válságtünetek, hogy ez valahogy eljusson a szélesebb tömegekig.

26:45 „A tünet szót használtad. Az van, hogy nem különálló válságok vannak, hanem mintha ezek össze is csengenének, és ezért is virágzott ki ez az egész?” – kérdezi riporterünk. „Most már van erre egy új szó, ami lehet, hogy előbb-utóbb az év szava lesz valamikor, ez pedig a polikrízis. Most már nem arról van szó, hogy van egy válság. Eddig azért hozzászoktunk, hogy ezek a válságok ütemezetten jöttek, először volt gazdasági válság, migrációs válság, és most ezek halmozódni látszanak. Most már nem egy válság van, hanem több, ezek összefüggenek, és a megoldásuk egyre reménytelenebb.” – véli András.

27:25 „Az, amiről itt beszélünk, a fenntarthatóság problémája, az is tünet, vagy az már átszövi az egészet, vagy az mindig is jelen volt?” – teszi fel az újabb idevágó kérdést riporterünk. A fenntarthatóság alatt András azt érti, hogy a civilizáció (főleg a mostani modern civilizáció) szeretné megőrizni önmagát, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen lemondani semmiről. A fenntartható fejlődés az még ennél is több, az még azt is szeretné, hogy még jobb legyen, még tökéletesebb legyen, technológiailag még fejlettebb legyen. Na most, ez nem fog menni, ez egészen biztos. Tehát a fenntarthatóság, ha csak a társadalomra értjük, hogy nem omlik össze, és működőképes marad, és alapvető emberi szükségletekre, alapvető emberi értékekre fogékony marad, akkor András azzal már megelégedne. András ugyanis nem nagyon ragaszkodna ahhoz, hogy minden megmaradjon körülöttünk ezen a szinten, vagy még növekedjen is, mert ezt teljesen reménytelennek tartja.

28:24 „Ha itt megállnánk a fejlődésben, és ez így tökéletes lenne, ahogy most vagyunk technikailag, és blőd példa, de nem vágynánk arra, hogy mindenütt robotok mászkáljanak, mert az is nyersanyagigényes, akkor az már egyébként oké lenne, vagy okébb lenne, vagy már az sem lenne oké? Ettől is visszább kellene lépnünk?” – folytatja elgondolkodtató kérdéseivel riporterünk. „Hogyne, nagyon” – válaszolja András. És hogy még meddig, hogyha ezt így el lehet képzelni? Nagyon nehéz megmondani, hogy meddig, attól függ, hogy mikor tesszük ezt meg. Ha hamarabb, akkor nem kell annyira visszamenni, ha pedig ezt az illúziókergetést még tovább engedjük, akkor utána nagyon fog fájni, mert nagyon nagy lesz a kontraszt a valóság és az illúziók között.

29:03 „Mint amikor egy posztapokaliptikus filmet nézünk, amikor egyszer csak hirtelen lovakon ül mindenki, ha egyáltalán van elég ló?” – veszi át a szót riporterünk. András szerint pont ezt kellene elkerülni, hogy posztapokaliptikus film legyen az életünk. Valahogy tudatosan irányítva, ezekről őszintén beszélve, és a korátokat figyelembe véve egy működő társadalmi modellt kellene összeállítani. Egyébként András saját bevallása szerint ilyen értelemben nem pesszimista, mert szerinte ezt meg lehetne csinálni. Csak az emberiséget tartja kevésbé érettnek arra, hogy ezt magától, sokk nélkül megtegye.

29:36 „Ahhoz, hogy az emberiség jobban készen legyen erre, ahhoz szükség van azokra a beszélgetésekre, amiket akár te is lefolytatsz, akár a kollégáid, akik erre felhívják a figyelmet?” – kérdezi riporterünk. András úgy véli, hogy őszintén kell beszélni arról, hogy mi történik, a fizikai korlátokról és az egyéb nehézségekről egyáltalán nem kell megfeledkezni. Nem szabad rózsaszín ábrándokat kergetni.

29:58 „Tapasztalod-e, hogy esetleg más kollégákat, más tudósokat is meg kell győzni? Vagy náluk is az emberi oldaluk jön elő, hogy »Óh, ezzel nincsen baj«?” – kérdezi az előbb elhangzottakhoz kapcsolódva riporterünk. András erre azt válaszolja, hogy a tudományt ugyanúgy emberek csinálják, és ezért ugyanazok a jellemzők itt is, mint a társadalomban általában. Az semmivel sem jobb. A tudósok között is vannak, akik ezt egyszerűen nem hajlandók tudomásul venni, mert hárítanak. Vagy vannak ugyanúgy érdekek, hogy ők, mint tudósok, valamivel foglalkoznak, és ahhoz ragaszkodnak, mert az nekik a megélhetés, és azt folytatják. Tehát nagyon sok olyan jelenség van a tudományban, amit a társadalomban általában tapasztalhatunk.

30:50 „Azt mondtad, felkapták ezt a témát, pedig már régóta beszéltél erről. Mondjuk így, előtérbe került a mondandód. Ezzel együtt több ellentétes vélemény is megfogalmazódott ezzel kapcsolatosan. Van olyan, ami azóta átértékelődött benned, mondjuk a könyvhöz képest?” – hangzik el az újabb kérdés. „Nem, nincs, sőt” – válaszolja rá András, aki megjegyzi, hogy semmi nem abba az irányba megy, de még az illúziók irányába sem. A németek energiapolitikai hozzáállásával kapcsolatos fordulatot hozza fel példának.

31:30 „Arra gondolsz, hogy visszatértek a kőszénhez?” – kérdezi riporterünk. „Bizony, meg falurombolás, meg minden” – feleli András. Ennek bizony van üzenetértéke. Németország, amely a tavalyi évig a világ legnagyobb napenergiatermelő országa volt abszolútértékben, Kínánál is nagyobb, most rombolja le a falvakat, mint a románok tették az erőművek építésénél.

31:52 „A napenergiát is jó, hogy szóba hoztad, ebben a beszélgetésben még nem hangzott el, több más beszélgetésedben egyébként igen, amit bár többen ajánlanak, de nem megoldás, vagyis nem első számú megoldás, hogyha jól olvasom ki ezt is a sorok közül. Mert hát a napelemek előállítása is rendkívül nyersanyagigényes, ami probléma.” – veti fel az újabb témát riporterünk. Ilyen szempontból, ami felé mi átlagemberek is próbálnánk haladni, hogy akkor tegyünk fel napelemet a háztetőre, az nem egy jó megoldás, derül ki András válaszából. Egyéni megoldásként természetesen szóba jön, és az valóban csökkentheti a rezsit, a villanyszámlát, és segítheti az energiaellátást. De globális szinten ez a probléma átdobását jelenti a globális délre, ahol a bányák és a nyersanyag-kitermelések vannak. Tehát igazán nem oldjuk meg a problémánkat. Egyébként így sem oldjuk meg, mert nemcsak a lakossági energiatermelés van, hanem vannak ipari üzemek, amikhez folyamatosan kell energia, és erre a Nap nem alkalmas. Csillagászatilag a Napot nem tudjuk éjjel-nappal az égbolton tartani, ennélfogva nem tudunk folyamatosan termelni ezekkel az erőművekkel, és így nem lehet ipari termelést végezni. Az energiatáplálás az meg a kőkorszak szintjén van.

33:22 „Ebben sem fejlődött még akkorát a tudomány?” – hangzik el a következő kérdés. András szerint a válasz egyértelmű nem. Ezek az energiatárolási módok egyszerűen nincsenek technológiailag készen. Egy akkumulátor teljesítménysűrűsége annyira kicsi az igényekhez képest, hogy azzal egyáltalán nem tudjuk az éjszaka-nappal vagy a nyár és a tél közötti különbségeket áthidalni.

33:44 „Van még ilyen energiafelhasználási mód vagy fokozat, amelynél még szintén nem áll készen, vagy le van maradva a technológia?” – kérdi riporterünk. András úgy véli, hogy tulajdonképpen mindegyik az. Kivéve azok, amiket használunk, mert azok működőképesek. De ezek az újak az energiatárolás nehézsége miatt még nincsenek készen.

34:03 Riporterünk azt kérdezi, hogy például az atomenergiánál is ugyanez van-e? András válaszából megtudjuk, hogy nem, az atomenergia az egy működő, hetvenéves technológia. Annak igenis megvan nagyjából az az energiatermelési kapacitása, amellyel folyamatosan számolni lehet.

34:19 „Pont erre gondoltam, és lehet, hogy a kérdést nem jól tettem fel, de mivel 70 éves ez a technológia, a 70 év alatt fejlődött-e előre az atomenergia?” – folytatja riporterünk. András szerint olyan sokat azért nem fejlődött, mivel politikailag nem volt kedvezményezett. Nyilván a háború miatt, a sugárzástól való természetes félelem miatt, a balesetek miatt, a terrorizmus miatt stb. András azt gondolja, ezek miatt nem kapott akkora támogatást, mint a megújuló energiatermelési módok.

34:52 „Még a szélenergia nem került elő. De ahhoz meg úgy tippelem, kellenek a nagy turbinák.” – veszi át a szót riporterünk. „Turbinák is, meg ugyanúgy az időszakosság jellemzi, mint a Napot” – feleli rá András.

35:05 „Van olyan módozat vagy olyan felhasználás, ami egyébként még közel oké lenne, akár az újak közül, vagy bármelyik közül? Tehát ha a klasszikusokat is nézzük, amelyek jó hatásfokúak, de egyébként kevesebb minden kell hozzá?” – kérdezi riporterünk. András válasza szerint az újak között nem nagyon van ilyen, épp az energiatárolás hiánya miatt. Rásegítőnek alkalmanként jók, de azért arra, hogy stabil, állandó energiaellátást biztosítsanak például egy ország vagy egy ipari üzem számára, nem alkalmasak.

35:33 „Lassan körbejárja itt az ember a Bolygó Kapitányának összes elemét: föld, tűz, víz, levegő. Még a víz jut eszembe, meg a föld, amit még nem néztünk meg, ez utóbbinál a geotermikus energia, ami eszembe jut.” Tereli új téma felé riporterünk a beszélgetést. Andrástól megtudjuk, hogy a vízzel az a baj, hogy eléggé kiszolgáltatott az időjárásnak és az éghajlatváltozásnak is, és itt nem a jégre céloz, hanem a víz mennyiségére, gondoljunk csak az aszályra, a folyók vízállására például tavaly nyáron. Az nem egy biztonságos és megbízható energiaforrás, energiatermelési mód, hogyha ezek a hatások ebbe az irányba fognak változni. A geotermikus energia a rendelkezésünkre áll, de óriási erő és energiaráfordítás kinyerni. Az, hogy villamosenergia legyen belőle, nagyon kevés helyen kivitelezhető. Magyarországnak elég nagy a geotermikus energia potenciálja, de ennek nagy része nem villamosenergia előállítására szolgál, hanem fűtésrásegítésre. Arra ideális, de a villamosenergiához gőz kellene, az meg, ha nincs olyan hőmérséklet, akkor nem lesz.

36:53 „Köszönöm, hogy szóba hoztad Magyarországot, említetted, hogy globális szinten gondolkozol elsősorban, de ha Magyarországot nézzük, akkor mi lenne nekünk egy jó vagy jobb út, egy kicsivel jobb út, ha alkudozhatnánk?” – teszi fel újabb izgalmas kérdéseit riporterünk. Ha alkudozhatnánk, akkor András szerint az energiafogyasztás drasztikus csökkenése lenne a jó út, tehát a lakossági energiafogyasztás csökkentése, a meglévő épületállomány minél hamarabb történő szigetelése, korszerűsítése lenne az alap, és olyan ipari termelési módok bevezetése, amelyek kevesebb energiát igényelnek. Tehát energiazabáló iparágat egy energiaszegény országba őrültség telepíteni. Ez a vas és az acél országa volt az ötvenes években, nem is sikerült. Tehát ebbe az irányba a mai világban nekünk nem érdemes elmenni, hogy olyan energiakitettséget hozzunk a nyakunkra, ami a hosszú távú jövőnket meghatározza.

37:54 „Ha egy jolly joker meglepetést behozhatok, amit nagyon sokszor szoktál említeni, de számomra is, amikor először hallottam, meglepetés volt: hogy nem is építeni kell az olyan épületeket, amiknek jó a szigetelése, hanem a meglévőkkel kell foglalkozni, mert hát homok sincs nagyon” – riporterünk ezen megállapításával folytatódik a beszélgetés. András szerint homok az Magyarországon éppen van, mert olyan helyen fekszik. A homok az egyetlen olyan erőforrásunk az anyagi erőforrások között, ami Magyarországon rendelkezésre áll. Még a vízről szoktuk ezt mondani, hogy Magyarország vízben gazdag ország, és ez többé-kevésbé még most is így van. De tavaly nem ezt éreztük. De homokból, főleg folyami homokból vannak készletek Magyarországon. Ha csak a saját szükségleteinket nézzük, akkor arra körülbelül egy évszázadig még számíthatunk. De ha a világ szempontjából gondolkozunk, akkor valóban nagyon korlátosak ezek a készletek. Összefoglalva, a homok az építkezésekhez, a beton megkötéséhez nélkülözhetetlen dolog. Ilyen szempontból azért is véges, mert az nem úgy van, hogy csak úgy terem, hanem a folyó alakítja. Igen-igen, speciális tulajdonságú homokról beszélünk, amely ezekhez az építőipari alkalmazásokhoz kell. A sivatagban is rengeteg homok van, de az erre nem alkalmas. De ha alkalmas lenne, az is probléma lenne, hogy azt ilyen mennyiségben áthozzuk Európába meg a világba különböző helyekre, de mivel nem is alkalmas, ezért ez nem is jöhet szóba.

39:44 „Kicsit visszagondolva a beszélgetésünk nagy részére, olyan érzésem támadt, mintha végig kapálóztam volna én is, hogy csak van valami, és akkor azzal mi a helyzet vagy ezzel mi a helyzet. Ez egy sűrűn tapasztalt attitűd a beszélgetések kapcsán?” – teszi fel riporterünk az újabb kérdést. András szerint ez határozottan így van. Mindenki próbál ilyen kitörési pontot találni, hogy majd ő megtalálja azt a pontot, a mentőövet, amivel ebből ki lehet valahogy jönni, de nem nagyon szokott sikerülni.

40:11 „A te oldaladról azt érzem, hogy van egy ilyen nyugvópont, de nem nyugalmi pont, vagy nem is tudom, mi az a jó kifejezés ezzel kapcsolatosan, amikor ezeket a beszélgetéseket újra és újra le kell folytatni. Ez van, vagy mi a jó?” – kérdezi riporterünk. András azt szeretné, ha valahogy ez bekerülne a közbeszédbe. Ha erről az emberek beszélnének, gondolkoznának, és a politikusok is ez alapján hoznának döntéseket, hogy ezek is az asztalon vannak. Tehát ne csak rózsaszín lepkéket kergessünk, hanem nézzünk szembe azokkal a valós problémákkal, amelyeket nem tudunk elkerülni, és az alapján tervezzük a jövőnket. András ezt nem látja. Helyette azt látja, hogy ezt a kellemetlen oldalt, amiről ő beszél, ezt igyekszünk a szőnyeg alá söpörni, és igyekszünk bagatellizálni. És azért is vannak a szkeptikusok, meg akik ezt különböző érdekekből és motivációval vitatják, mert ezt valahogy nem akarják tudomásul venni.

41:16 „Ez most egy gondolatkísérlet. Ha 40 év múlva újra találkoznánk, akkor mit érzel, ha eljátszol ezzel a gondolattal?” – hangzik el az izgalmas kérdés riporterünktől. András úgy véli, hogy ez nem presztízskérdés, miszerint 20 vagy 40 évünk van-e, hanem ez egy folyamat, amiben nyilván lehetnek bizonytalanságok, mármint az időbeli kifutását illetően, de a trend az egyértelműen ez. És az mit segít, ha nem 20, hanem 40 év múlva lesz? Mennyivel vagyunk beljebb?

41:47 „Nem irányított kérdés volt, de ebből azt éreztem, hogy itt nem arról van szó, hogy vagy-vagy, vagy megtörténik vagy nem, mint mondjuk egy megjövendölt meteorit-érkezés.” Reflektál riporterünk András válaszára. András szerint ez nem egy konkrét dátum, ezt senki ne értelmezze úgy, hogy 20 év, és akkor ketyeg az óra, hanem ez a folyamat azt jelenti, hogy ez már most itt van a nyakunkon. Megjegyzi, az is lehet, hogy hamarabb ér ide. Sőt, már abban sem egészen biztos, hogy ez még 20 évig kitart, ami felé halad a világ. Még az is lehet, hogy hamarabb szembesülünk vele, de az is lehet, hogy már most benne vagyunk, csak nem vesszük észre. Olyan, mint amikor a békát főzik a vízben. Már meleg a pite, de még nem érezzük, és lehet, hogy nem is fogjuk érezni, mert egyszerűen benne vagyunk. Csak azt látjuk, hogy semmi nem működik, hogy esik szét a rendszer, hogy nem tudják a hagyományos módokon ezeket a politikusok és a társadalom irányítói összetartani, és hogy nem működik.

42:47 „Nem olyan régen még benzinért kellett szaladgálnunk, ami nem egy megszokott dolog volt” – veszi át a szót riporterünk. András még az áremelkedést is ide sorolja, az is egy ilyen alattomos, folyamatos valami, ami úgy szépen egyre nehezebbé teszi az életet, megváltoztatja azt. Nem is biztos, hogy észrevesszük olyan hamar, hogy itt azért nem jó irányban mennek a dolgok.

43:04 Minden kutató életében eljön a pillanat, amikor fejen találja Newton almája. Hogyan érkezik el a „Heuréka-pillanat”? Erre adnak választ vendégeink a Newton almája című műsorban. A tudomány embereinek motivációit a MeRSZ.hu Betekintés sorozata segít Önnek megismerni.

43:24 „Van egy záró kérdés, amit mindenkinek fel szoktunk tenni. A műsor címe az, hogy Newton almája, ezzel arra utalunk, hogy valószínűleg minden tudós életében eljön az a pillanat, amikor azt érzi, hogy fejbe kólintotta a felismerés. Neked volt-e valaha bármikor a pályafutásod során ilyen „Newton almája” pillanatod? A Bécsi Természettudományi Múzeumot említetted, nem tudom, hogy ez az-e, vagy van-e másik esetleg?” – hangzik el riporterünk utolsó kérdéseinek egyike. András azt gondolja, hogy igen, ez a pillanat volt az. Tehát az, ami ilyen értelemben Heuréka-élmény volt számára, most negatív értelemben mondja ezt, az ez a látogatás volt, amikor azt a kiállítást megnézték Bécsben, az tényleg sokk volt számára. Azt az érzést a mai napig fel tudja idézni, hogy mennyire sokkoló volt, hogy olyan számok jelentek meg az egyes ásványoknál, meg az egyes elemeknél, hogy 15-25 év. Borzasztó dolog azzal szembesülni negyvenvalahány évesen, hogy csak ennyi idő? És az összes elem? És akkor itt mi lesz utána? Az egy teljes sokk volt, és nem pozitív, hanem negatív értelemben. Viszont olyan szempontból mégiscsak pozitív, hogy arra ösztönözte Andrást, hogy mélyebben kezdjen ezzel foglalkozni, utánajárni. De sajnos a helyzet nem lett jobb.

44:49 „Akkor ez sem lehet az üzenet, mint egyfajta végszó, annak, aki ezt hallja, hogy akkor járjon utána, olvasson utána?” – teszi fel riporterünk utolsó kérdését. András válasza, hogy bizony ugyanezt fogja találni. Van olyan kollégája, aki egy-két állítására azt mondta, hogy ő ezt nem hiszi el, ő nem így tudta. András mondta neki, semmi baj, olvasson utána. Amikor egy hét múlva ismét találkoztak, és András megkérdezte, hogy na, akkor mi a helyzet, erre a másik fél azt felelte, inkább nem kellett volna ezeket elolvasnia, mert ezek a dolgok tényleg így vannak, és ő egészen eddig hamis illúzióba ringatta magát. Még az egyetemi emberek, mérnökök között is bőven van olyan, aki ezekről eddig egyszerűen nem is hallott, és nem vett róla tudomást. Ilyen értelemben már előrébb vagyunk, hogy már legalább egyre növekvő számban vannak olyanok, akik a valósághoz egy kicsit közelebbinek látják a világot, mint ahogyan a többség látni szeretné.

45:45 „Akkor azt hiszem, ennek a beszélgetésnek a végére nem pontot, hanem három pontot fogunk most akkor tenni. Nagyon szépen köszönöm, hogy eljöttél hozzánk” – zárja a beszélgetést riporterünk. „Én köszönöm a lehetőséget” – köszöni meg András.

45:54 Newton almája. Köszönjük, hogy velünk tartott! Találkozzunk a következő epizódban is!

Kategória:Podcast