Alasztics Bálint, Rigó János

Gátvédelem, gátmetszés, gátvarrás

1.3. A gátvarrás fejlődése

A gátsérülések sebészi kezelésének első ismert írásos említése Avicenna (980–1037) híres könyvében, Az orvostudomány kánonjában található (3. ábra). Azt tanította, hogy a gátsérüléseket keresztirányú öltésekkel kell ellátni. Arról azonban nem találunk adatot, milyen eredményeket értek el ezzel a módszerrel.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1336ggg_62/#m1336ggg_62 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1336ggg_62/#m1336ggg_62)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1336ggg_62/#m1336ggg_62)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

3. ábra. Avicenna (980–1037). Polihisztor, az „orvosok fejedelme” (Perzsia)

A teljes gátrepedés ellátásának első említése a 11. századi Trotula-gyűjteményből származik. „Az anus és a szeméremtest közötti szakadást három vagy négy öltéssel, selyemfonallal varrjuk össze.” A szöveg arról árulkodik, hogy a középkori bábák és orvosok már törekedtek a szülési sérülések sebészi megoldására, nem csupán a spontán gyógyulásra hagyatkoztak.

Ezt követően a kora középkorban – akárcsak az orvoslás más területein – visszalépés történt az ókori szemlélethez: a gát helyreállítására tett sebészi kísérletek háttérbe szorultak, és az ún. „poszturális kezelés” vált uralkodóvá. Ennek a lényege az volt, hogy a szülés után a nőt ágyban pihentették, zárt és összekötött lábakkal, abban a reményben, hogy így a sérült szövetek maguktól összeforrnak. A módszer legismertebb képviselője az ókori római orvos, Celsus (Kr. e. 25 – Kr. u. 50) volt, aki semmiféle sebészi beavatkozást nem ajánlott, csupán ezt a passzív ellátást írta le.

Ez a gyakorlat azonban ritkán vezetett megfelelő gyógyuláshoz. A seb szélei nem záródtak megfelelően, a fertőzés kockázata nagy maradt, és gyakran alakultak ki súlyos szövődmények: sipolyok, vizelet- és székletinkontinencia, krónikus fájdalom. A korszak szemlélete jól mutatja, hogy a szülés körüli sérüléseket sokáig inkább sorscsapásnak, mint kezelhető állapotnak tekintették.

Csak a 16–17. század fordulóján tört meg ez a hagyomány. Ambroise Paré, Mauriceau és Smellie már felismerték, hogy a puszta pihentetés elégtelen, és újra felvetették a varratok szükségességét. Bár nincs bizonyíték arra, hogy ténylegesen használták volna, ez a szemléletváltás fontos lépés volt a modern sebészi ellátás felé. Jacques Guillemeau a 17. század elején megkísérelte a teljes gátrepedés varratokkal történő ellátását, bár a próbálkozás sikertelennek bizonyult.

A 19. század elején Roux a korát megelőzve a sérült szövetek többrétegű összevarrását javasolta és hangsúlyozta, hogy a pusztán természetes gyógyulásra való hagyatkozás elégtelen. Bár az akkori higiénés körülmények és a fertőzések gyakorisága miatt eredményei korlátozottak voltak, gondolataiban már megjelent a modern sebészeti szemlélet, miszerint a szövetrétegek anatómiai helyreállítása elengedhetetlen a funkciók, legfőképp a kontinencia biztosításához.

A valódi fordulatot az aszepszis és antiszepszis bevezetése hozta a 19. század második felében, amelyek lehetővé tették, hogy a gátrepedéseket és gátmetszéseket biztonságosan és tartósan zárják. Ettől kezdve a gátvarrás a szülészeti ellátás integráns része lett, különösen az 1920-as évektől, az episiotomia elterjedésével a gátvarrás mindennapossá vált.

A második világháború utáni évtizedekben Magyarországon is már szinte minden szülés gátmetszéssel zajlott, a varrást az orvosok végezték, míg a gátvédelem a szülésznők feladata maradt. Nyugat-Európában ezzel szemben sok helyen már a szülésznők varrták a kisebb sérüléseket.

A gátvarrás technikai fejlődésében meghatározó szerepet játszott a varróanyagok minőségi változása. Kezdetben természetes anyagokat, selymet és lenfonalat használtak, amelyek ugyan tartósnak bizonyultak, de nem szívódtak fel, és gyakran okoztak fertőzést vagy hegesedést.

A 19. század közepétől terjedt el a birkabélből készített catgut, amely az első felszívódó varróanyagként nagy előrelépést jelentett. Előnye az volt, hogy a szövetekben lebomlott, így belső varratként jól hasznosítható volt. Ugyanakkor a bőrben nem bizonyult alkalmasnak: lassan szívódott fel, erős gyulladásos reakciót válthatott ki, és a seb csúnyán gyógyult, ezért a bőrt többnyire továbbra is nem felszívódó fonalakkal zárták, amelyeket néhány nap múlva el kellett távolítani. A catgut különböző változatait sokáig széles körben alkalmazták, de később háttérbe szorult az állati eredetű anyagokhoz kötődő fertőzésveszély és a kedvezőtlen sebgyógyulási tapasztalatok miatt.

A nyugati országokban az 1980-as, hazánkban a ’90-es évektől váltak széles körben elérhetővé a szintetikus felszívódó fonalak, a poliglikolsavból (Dexon), a poliglaktinból (Vicryl) és a polidioxanonból (PDS) készült varróanyagok, amelyek kiszámíthatóbb felszívódást, kevesebb szövődményt és kedvezőbb sebgyógyulást biztosítottak. Jelenleg a gátsebek ellátása során többnyire a gyors felszívódású, poliglaktin–910 polimer alapú (gamma-sugárzással módosított szerkezetű) fonalakat használjuk, amelyek jó csomóbiztonságuk és kedvező szöveti reakciójuk révén optimálisak a gátsérülések ellátásában. Rövid idő alatt lebomlik, így általában nincs szükség varratszedésre, és jobb kozmetikai eredményt biztosít.

A műszerek fejlődése szintén jelentős előrelépést hozott. A 19. században a sebészek még egyenes tűt használtak, amelyet kézzel toltak át a szöveteken, azonban ez a módszer pontatlan és veszélyes volt. A század végére azonban elterjedt a görbe tű, amelyet ívelt mozdulattal lehet vezetni a szövetek között, megkönnyítve a precíz sebzárást. A tűfogók (a Mayo–Hegar- vagy a Mathieu-típusú eszközök) elterjedése forradalmasította a varrást: stabil fogást biztosítottak, lehetővé téve a mélyebb rétegekbe is a biztonságos öltések elhelyezését. A gátvarrásban alkalmazott tűk többnyire körívesek, ezáltal jól irányíthatók és biztonságosan vezethetők a szövetekben.

A varrattechnikák is folyamatosan fejlődtek. A 19. század előtt a gátsérüléseket rendszerint egy rétegben zárták, vagyis a sebszéleket egyszerű öltésekkel közelítették, anélkül hogy a hüvelyfalat, a gátizmokat és a bőrt külön rekonstruálták volna. Ez gyakran vezetett sebgyógyulási zavarokhoz, sipolyokhoz és funkcionális problémákhoz. A 20. században azonban fokozatosan teret nyert a réteges sebzárás elve, amely a hüvelyfal, az izomzat és a bőr külön-külön rekonstrukcióját tette lehetővé. A korábbi megszakított csomós öltések mellett egyre inkább előtérbe kerülnek a tovafutó varratok, amelyek gyorsabbak, esztétikusabbak és kevesebb posztoperatív fájdalmat okoznak.

A szülésznők és orvosok képzésében egyre nagyobb szerepet kap a szimulációs tréning. Modelleken lehet biztonságosan gyakorolni a különböző varrási technikákat, így a valós helyzetben gyorsabban és magabiztosabban tudnak beavatkozni, valamint mindez hozzájárul a betegbiztonság növeléséhez. A modern oktatási szemlélet célja a kíméletesebb, személyre szabottabb ellátás és a szövődmények megelőzése.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 171 9

Orvostudomány

A jegyzet korszerű és gyakorlatorientált tananyagot biztosít a gátvédelem, a gátmetszés és a gátvarrás témakörében mindazok számára, akik részt vesznek a szülés kísérésében. A kiadvány bemutatja a témakör történetét, a gát anatómiáját és élettanát, a beavatkozások indikációit, technikai megoldásait, valamint a szövődmények megelőzésének és ellátásának elveit. Célja, hogy elősegítse a tudatos, bizonyítékokon alapuló döntéshozatalt, a szülés természetes folyamatainak támogatását és a betegbiztonság növelését.

A gát szakszerű és körültekintő ellátása meghatározza rövid és hosszú távon az anya testi-lelki egészségét és a szülés utáni életminőségét.

A kötet elsősorban szülésznő hallgatók, orvostanhallgatók és szakorvosjelöltek számára ajánlott, hogy elsajátíthassák a gát ellátásának elméleti alapjait és gyakorlati készségeit.

Hivatkozás: https://mersz.hu/alasztics-rigo-gatvedelem-gatmetszes-gatvarras//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero