Az ellenintézkedések meghozatala nem tűrt halasztást. Az első intézkedések már 1915-ben megszülettek. Angliában, Németországban és hazánk határmenti vidékein elrendelték a lakóterületek elsötítését, hogy megnehezítsék a repülőgépek tájékozódását. Magyarországon a magyar királyi honvédelmi miniszter kiadott rendeletével intézkedett a légi figyelő és riasztószolgálat megszervezésére, valamint a légoltalom feladataira. Ez a szervezet az Osztrák-Magyar Monarchiában 1917-ben, a magyar légoltalom elődjeként alakult meg, a ,,Légjárómű Elhárító Szolgálat” néven, amelynek a lakosság tájékoztatása, riasztása, az elsötétítési rendszabályok betartása, a rendfenntartás, elsősegélynyújtás és tűzoltás lett a feladata.

A légi-támadóeszközök elleni védekezés alapvetően két módon valósítható meg. Az „aktív védekezés”, melynek célja az ellenséges légi-támadóeszközök megsemmisítése vagy elűzése. Ez a feladat a légvédelemre hárult. A védekezés másik módja, a „passzív védelem”, amelyet a légoltalom valósított meg. A légoltalom olyan rendszabályok foganatosítását, eszközök rendszerbe állítását, illetve szervezetek megalakítását és alkalmazását jelentette, amelyek képesek voltak hatékonyan csökkenteni az ellenséges légicsapások okozta károkat mind a lakosság, mind az anyagi javak tekintetében.

Az I. világháborút követően a légoltalom szervezete szétesett, az ország nem volt abban a politikai és gazdasági helyzetben, hogy az újjászervezés szóba kerülhessen, a háborút lezáró békeszerződések pedig szigorúan szabályozták a fegyveres erők létszámát, felszerelését és fegyverzetét.

Az 1930-as években az európai politikai helyzet előrevetítette egy küszöbönálló háború lehetőségét, ennek hatására csaknem valamennyi európai ország korszerűsíteni igyekezett hadseregét, fegyverzetét. A Magyarország számára diktált békefeltételek erősen korlátozták a fegyveres erők fejlesztését mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben, így a légvédelem személyi- és eszközállománya vonatkozásában is.

A passzív védekezésről, vagyis a légoltalom korlátozásáról azonban a szerződés nem rendelkezett, így ennek kiépítése nem ütközött akadályba. Ennek megfelelően mind Magyarországon, mind Németországban hozzáláttak a légoltalom rendszerének kiépítéséhez, a szervezetek megalakításához, az anyagi technikai feltételek megteremtéséhez.

Magyarországon a légoltalom megszervezésére a trianoni békeszerződés szigorú megkötöttségei miatt csak 1935-ben került sor. Megjelent a Hatósági Légoltalom megalakítását előíró, 1935. XII. törvénycikk a légvédelemről, illetve az ennek végrehajtására kiadott jogszabály, a „Légoltalmi Utasítás”. A légoltalom feladataként jelölték meg óvóhelyek, vezetési pontok létesítését, egyéni védőeszközök, egészségügyi, műszaki, tűzoltó felszerelések beszerzését, a légoltalmi szolgálat tagjainak kiképzését, a lakosság felkészítését és riasztását.

A Hatósági Légoltalom, a HM irányítása alatt a Légoltalmi Parancsnokság vezetésével végezte a mentésben részt vevő erők, eszközök kijelölését, a vagyontárgyak légoltalmának szervezését. Jól működő, hatékony riasztó-tájékoztató, óvóhelyi és mentő szervezetet épített ki és készített fel.

Az állami szerv kialakítását követően 1937. december 5-én alakult meg a Légoltalmi Liga nevű társadalmi szervezet, amely szorosan betagozódott az ország védelmi rendszerébe. Fő feladata az ország lakosságának légoltalmi felkészítése és a hatósági feladatok társadalmi támogatása volt.

A Légoltalmi Liga fontosságát jelzi, hogy az alakuló ülésen Horthy kormányzó is megjelent. Vezetői nagyrészt aktív, valamint a légoltalom fejlődését elősegítő nyugállományú katonatisztek voltak, a védnökséget József főherceg vállalta.

A honvédelem átfogó és viszonylag gyors fejlesztésének programját Darányi Miklós miniszterelnök 1938. március 5-én, Győrben mondott beszédében jelentette be. A győri program hatására az ország légoltalmi felkészítésének anyagi-technikai feltételei jelentősen javultak, a program egymilliárd pengőt irányzott elő katonai kiadásokra, és ennek nem elhanyagolható részét fordították óvóhelyépítésre.

A Légoltalmi Liga komoly szervező, felkészítő és felvilágosító tevékenységet fejtett ki, és sikerült elérni, hogy Magyarország – az óvóhelyépítés kivételével – néhány év alatt felzárkózott az európai színvonalra. A honvédelemről szóló 1939-es II. törvénycikk komoly lendületet adott a Légoltalom tevékenységének, azzal, hogy egyebek mellett jogilag szabályozta a légoltalmi kötelezettséget is. Ezen túlmenően átértékelte és újraszabályozta a honvédelmi kötelezettséget, kibővítette a légoltalom feladatait és hatáskörét, veszélyeztetettségük alapján újrasorolta a városokat és vagyontárgyakat. A törvénycikk végrehajtására kiadott Honvédelmi Miniszteri Rendelet alapján készült el a későbbi munka alapját képező Légoltalmi Utasítás. A törvénycikk a légoltalom szervezetének három alapvető területét határozta meg, amely világviszonylatban az egyik leghatékonyabb szervezeti formának bizonyult. Ezek az alábbiak voltak:

A légoltalom szervesen kapcsolódott az ország védelmi rendszeréhez, amely hét katonai körzetre épült, mindegyikben egy-egy vegyes dandárral. A légoltalom természetesen nem kizárólag az önkéntes társadalmi szervezetek munkáján alapult, a hadsereg kötelékében különleges légoltalmi zászlóaljakat állítottak fel és képeztek ki, amelyek szorosan együttműködtek a Légoltalmi Liga önkénteseivel.

1935-től gyors ütemben készült a légoltalom a háborús feladatokra. Az ország hadba lépésével a légoltalom jelentősége megnőtt, bár ekkor még nem fenyegetett ellenséges légitámadás közvetlen veszélye. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a légoltalmi gyakorlatokat és riasztásokat eleinte kevesen vették komolyan. Így történhetett meg, hogy a hazánkat 1943 szeptemberében ért első, a Szovjetunió által végrehajtott légitámadás során a légoltalom csekély hatékonysággal működött, sokan nem vonultak óvóhelyre és nem hajtották végre az elsötétítést. Bár ez a légitámadás csekély károkat okozott, a hadvezetés levonta a szükséges következtetéseket, megszigorította a légiriadó esetére érvényes rendszabályokat, és következetesen betartatta azokat.

Ezeknek az intézkedéseknek és a légoltalom állománya önfeláldozó munkájának köszönhetően, a későbbi rendkívül súlyos légitámadások viszonylag kevés emberéletet követeltek. A háború végére a légoltalom szervezete szétesett, újjászervezésére csak jóval a háborút követően került sor.

1944-ben Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány újjászervezte a hadsereget, hogy a fegyverszüneti szerződés értelmében a Szovjetunió oldalán hadba léphessen Németország ellen, a légoltalom újjászervezéséről azonban nem történt intézkedés. Ennek oka részben az, hogy a fegyverszünettel elhárult a szövetségesek részéről végrehajtandó légicsapások veszélye, a német légierő pedig ekkor már az egyre zsugorodó ,,III. Birodalom” légterének megvédésére sem volt képes, így részükről sem fenyegetett komolyabb légitámadás veszélye. A légoltalmat hivatalosan sohasem szüntették meg, 1945 nyarán feloldották a légoltalmi készültséget és engedélyezték a légoltalom anyagainak ,,egyéb célokra” történő felhasználását, ami gyakorlatilag a szervezet fel bomlását jelentette. A II. világháborút lezáró párizsi békeszerződést követően sor került a Légoltalom újjászervezésére, mely a Belügyminiszter hatáskörébe került. (312/1949 (X.21.) MT. sz. rendelet) Az első lépés a Légoltalom új rendszerérének kiépítése volt. Megalakították a központi irányítószervet, a BM VI. Légoltalmi Főosztályát.

Az 1948-as év egyik legjelentősebb nemzetközi politikai eseménye a KOMINFORM június 29-i közleménye volt, amelyben a Jugoszláv Kommunista Pártot a marxizmustól való eltéréssel, a Szovjetunióval szembeni barátságtalan politikával és az osztályharc elméletétől való eltéréssel vádolták. Jugoszlávia vált a ,,Béketábor” fő ellenségévé, és napirendre került a háborús felkészülés, amelyben Magyarországnak is jelentős szerep jutott. A korabeli haditervek szerint Albánia, Bulgária, Magyarország és Románia saját területéről indított volna támadást Jugoszlávia ellen, majd Szovjet részvétellel foglalták volna el az országot. Ez az akció valószínűleg világháborúhoz vezetett volna, hiszen a nyugat-európai országok, illetve az Egyesült Államok vélhetően nem nézték volna tétlenül a Szovjet terjeszkedés újabb megnyilvánulását. Annak ellenére, hogy az atomfegyver már 1945 óta létezett – sőt be is vetették Japán ellen – a légoltalom feladatait hagyományos fegyverekkel vívott háború esetére dolgozták ki és nem tartalmazták sem a vegyi, sem a biológiai, sem az atomfegyverek hatásai elleni védekezésre való felkészülést.

A NATO 1949. április 4-én történt megalakulása után, Jugoszlávia helyett ez a szervezet lett a fő ellenség. Bár a kormányok békevágyukat hangoztatták, mindkét táborban folyt a háborús készülődés. Az 1950-es évek elején elégségesnek tartották a helyi védelmet. Ezek alapján az egyes települések légoltalmi erőinek képesnek kellett lenni a saját területükön keletkezett károk felszámolására, sőt az egyes lakóházakat (háztömböket) is önálló védekezésre készítették fel. Az 1950-es évek végére a két világrendszer viszonya rendkívül feszültté vált, amihez a politikai eseményeken túl, hozzájárult a magyarországi forradalom, a szuezi válság és a haditechnikában létrejött változások.

1953 augusztusában megalakult a BM Légoltalmi Parancsnokság (LOP), amely kimondta, hogy meg kell ismertetni az üzemi dolgozókkal, a tanulókkal, a főiskolai hallgatókkal és a széles tömegekkel a légoltalom általános kérdéseit, a légiriadó és a légitámadás esetén követendő magatartási szabályokat, valamint az alapvető védekezési és segítségnyújtási módszereket. Előadásokat tartottak, amelyeket gyakorlatok kísértek. A tömegpusztító fegyverek elleni védekezés növekvő fontosságát jelzi, hogy a Honvéd Kossuth Akadémián megalakították az Atom- és Vegyi Kiképzési Tanszéket. 1962-ben egy politikai döntéssel a légoltalom a Honvédelmi Minisztériumhoz került és 1963. január 1-től – Minisztertanácsi határozat alapján – irányítását a belügyminisztertől átvette a honvédelmi miniszter.

A Szovjetunió 1957. augusztus 26-án sikeresen kipróbálta első interkontinentális rakétáját, október 4-én pedig földkörüli pályára juttatta az első mesterséges holdat. Ezzel gyakorlatilag megszűnt az Egyesült Államok területének sérthetetlensége. Ezek az események új lendületet adtak a fegyverkezési versenynek. A világ ezekben az években lépett az ún. „rakéta-atomháború” lehetőségének korszakába. Az amerikai és szovjet elképzelés egyaránt megegyezett abban, hogy mindkét fél tömegesen kívánt atomfegyvert alkalmazni egymás nagyvárosai, illetve jelentős ipari objektumai ellen. A hátország védelme ilyen körülmények között össztársadalmi feladattá vált. Ennek megfelelően 1961 júliusában a szovjet légoltalom neve polgári védelemre változott és a hadsereg alárendeltségébe került. A polgári védelem jelentőségének növekedését nyugaton is felismerték és a fennálló NATO katonai felfogása szerint nem össztársadalmi feladatnak, hanem a katonai erő mellett, az összvédelem másik elemének tekintették. A hidegháborus események hatására felgyorsult a magyar hadseregfejlesztés, a honvédség költségvetéséből nagyobb összeget kapott a légoltalom is. Ezzel megvalósult az immár egyre nagyobb jelentőséggel bíró légoltalom és a hadsereg egységes irányítása, amely a nukleáris fegyverek elleni védelem szempontjából döntő jelentőségű volt.

Az országgyűlés által elfogadott 1960. évi IV. Honvédelmi Törvény megfelelő alapot teremtett a légoltalom bázisán a „polgári védelem” szervezeti rendszerének kialakítására, alapvető feladatainak meghatározására. Az új szervezettel szemben célként fogalmazódott meg, hogy legyen képes a háborús feladatokra történő felkészülés mellett, katasztrófák esetén, hatékonyan közreműködni azok hatásainak felszámolásában, az emberi élet és az anyagi javak megóvásában, a mentési és halaszthatatlan helyreállítási munkálatokban. Ezeket a célokat és feladatokat 1964-ben formailag rögzítette az Elnöki Tanács 1. sz. törvényerejű rendelete, amely előírta azt is, hogy a jövőben a „Légoltalom” helyett az új tevékenység célját és jellegét teljesen kifejező „Polgári védelem” nevet és fogalmat kell használni.