(1) Most pedig rajta, hallgasd meg, mely dolgok hozzák mozgásba az értelmet, és tudd meg röviden, honnan kerülnek az elmébe azok a dolgok, amelyek belekerülnek! (2) Először is azt mondom, hogy a dolgoknak számos képmása bolyong sokféle módon minden irányban. Ezek finomak, és amikor találkoznak, könnyen összekapcsolódnak egymással a levegőben, mint a pókháló vagy az aranyfüst. Hiszen szövedékük sokkal finomabb, mint azoké, amelyek a szemünket töltik be és látásunkat ingerlik, mivel az előbbiek áthatolnak a test ritkás részein, és bent az értelem finom természetét hozzák mozgásba s érzékelőképességét ingerlik. (3) Így hát látjuk a kentaurokat, a Szkülláknak testi alakját, Kerberosz kutyaképeit és azoknak az árnyait, akik már meghaltak és csontjaikat föld borítja.238 Ugyanis mindenütt mindenféle képmás szálldos; részint olyanok, amelyek maguktól alakulnak ki a levegőben, részint olyanok, amelyek különböző dolgokról válnak le, illetve úgy jönnek létre, hogy ezeknek a dolgoknak az alakjai összeállnak.239 Mert a kentaur képmása nyilván nem élő kentaurtól származik – hiszen effajta élőlény soha nem létezett –, hanem amikor a ló és az ember képmása véletlenül összetalálkozik, akkor nyomban könnyen összetapadnak – ahogyan korábban említettem – könnyed természetüknek és finom szövedéküknek köszönhetően. Más effélék ugyanilyen módon keletkeznek. (4) Mivel ezek – ahogyan korábban megmutattam – rendkívül könnyűek, s ezért mozgékonyak, bármelyik finom képmás egymagában képes könnyen, egyetlen ütéssel mozgásba hozni az elménket. Mert az elme maga is finom és rendkívül mozgékony. (5) Azt, hogy ez valóban úgy van, ahogyan mondom, könnyen beláthatod a következőkből. Amennyiben az, amit az elménkkel látunk, hasonló ahhoz, amit a szemünkkel, szükségképpen hasonló módon kell létrejönniük. Nos, mivel bizonyítottam, hogy ha mondjuk egy oroszlánt látok, akkor a szememet ingerlő képmások révén látom, beláthatjuk, hogy az elmém hasonló módon jön mozgásba az oroszlán és ugyanígy más dolgok képmása révén, melyeket lát, nem kevésbé, mint a szemem, leszámítva, hogy finomabb képeket lát. (6) És amikor álom önti el tagjainkat, az elménk nem más módon virraszt, leszámítva, hogy ugyanazok a képmások, mint éber állapotunkban, olyannyira ingerlik értelmünket, hogy kétely nélkül látni véljük azt, aki már odahagyta az életet, és akit a halál és a föld uralma alá hajtott. Ezt azért kényszeríti ki a természet, mert tagjainkban minden testi érzék akadályozott a működésben és nyugalomban van, s nem tudják a hamisságot igaz tényekkel cáfolni. Ezenkívül nem működik az emlékezet, álomtól kábult, és nem tiltakozik, hogy már régen meghalt az, akiről az elme úgy hiszi, hogy mint élőt látja.240 (7) Mindez sok kérdést vet fel, és sok mindent meg kell magyaráznunk, ha tárgyunkat világosan ki akarjuk fejteni. Először is kérdés, miért van az, hogy ha valakiben feltámad a vágy, hogy valamit elgondoljon, értelme azon nyomban arra gondol. Vajon a képmások engedelmeskednek akaratunknak, és mihelyt akarjuk, azon nyomban megjelenik előttünk a képmás, akár a tengerre, akár a földre, akár az égre van kedvünk gondolni? Gyűléseket, felvonulást, lakomát, csatákat – mindent kívánságunkra alkot meg és nyújt számunkra a természet? Különösen hogy ugyanazon a helyen mindenkinek az értelme csupa teljességgel eltérő dolgot gondol el. Azután miért van az, hogy álmunkban azt látjuk, a képmások ütemre vonulnak, hajlékony tagjaikat mozgatják, könnyedén nyújtják ki hol egyik, hol másik hajlékony karjukat, és szemünk láttára megismétlik e mozdulatot a megfelelő lábmozdulattal?241 Nyilván a képmások csordultig teltek művészettel és megtanulták a lépéseket, hogy éjnek idején mulathassanak! (8) Vagy talán a következő közelebb áll az igazsághoz? Egy egységnyi időtartamban, amit képesek vagyunk érzékelni – vagyis mialatt egyetlen hangot kiadunk – sok időtartam rejlik, amelyeknek létezését az értelem felfogja; ezért van az, hogy bármikor, bárhol minden képmás kéznél van: olyan nagy a dolgok mozgékonysága, és oly nagy bőségben állnak rendelkezésre. Mivel finomak, az értelem nem képes élesen kivenni őket, csak azokat, amelyekre feszülten figyel; ezért az összes többi elenyészik, kivéve azokat, amelyekre felkészítette önmagát. Továbbá az értelem előkészíti önmagát és arra számít, hogy látni fogja, ami minden egyes dolog után következik: tehát így is lesz. Nemde látod, hogy a szemünk is, amikor finom tárgyakat kezd szemügyre venni, feszülten figyel és előkészíti magát, és enélkül nem vagyunk képesek élesen látni? Még a nyilvánvaló dolgokban is észreveheted, hogy ha nem figyelsz rájuk, akkor van, ami mintha egész idő alatt el lett volna zárva és igen távol maradt volna tőled. Mi különös van tehát abban, ha az értelem mindent elveszít azokon a dolgokon kívül, amelyeknek átadja magát? (9) Ami a másik kérdést illeti: nem kell csodálkoznunk azon, hogy a képmások mozognak, karjukat és más testrészeiket ütemre rázzák. Mert megesik, hogy a képmás álmunkban ezt látszik tenni: hiszen amikor az első képmás elenyészik, majd egy másik képmás születik, melynek más a testtartása, úgy tűnik, hogy az előbbi változtatta meg a helyzetét. Persze azt kell gondolnunk, hogy ez gyorsan következik be: olyannyira mozgékonyak a dolgok, oly nagy bőségben állnak rendelkezésre, és bármilyen érzékelhető egységnyi időtartamon belül oly nagy a részecskék bősége, hogy képesek utánpótlást nyújtani. Aztán apró jelekből igen nagy dolgokra következtetve adunk hozzájuk vélekedéseket, és magunk keverjük magunkat csalódásba és tévedésbe. Előfordul az is, hogy időnként nincs utánpótlás ugyanolyanfajta képmásokból, hanem úgy tűnik, hogy aki korábban nő volt, férfivá lett karjaink között, vagy az egyik alakot és életkort másik alak és életkor követi. Az álom és a feledés gondoskodik arról, hogy ne csodálkozzunk ezen.