(1) A természet kényszerített a nyelv különféle hangjainak a kibocsátására, és a hasznosság formálta azokat a dolgok neveivé.302 (2) Nem különbözött ez sokban attól a módtól, ahogyan a beszéd képességének hiánya maga látszik kényszeríteni a gyermekeket a taglejtések használatára, mikor arra indítja őket, hogy ujjal mutassanak rá a jelen lévő dolgokra. Mert mindegyik érzi, hogy meddig terjednek erői, melyeket felhasználhat. A borjú dühösen támad és bőszen öklel a szarvaival már azelőtt, hogy azok a homlokából kinőttek volna. A párduc- és oroszlánkölykök már akkor harcolnak a karmukkal, a lábukkal és a harapásukkal, amikor még alig alakult ki foguk és karmuk. Ugyanígy azt látjuk, hogy minden madárfaj a szárnyában bízik, és rezgő tollainak segítségéhez folyamodik.303 (3) Ezért ostobaság azt gondolni, hogy volt valaki akkoriban, aki neveket osztott ki a dolgok között, és az emberek ezen a módon tanulták meg az első szavakat. Mert miért lett volna képes ő arra, hogy mindent szavakkal jelöljön és kiejtse a nyelv különféle hangjait, miközben a többiekről úgy gondoljuk, hogy nem tudták ezt megtenni ugyanebben a korban? (4) Azonkívül, ha nem voltak mások is, akik egymás között használták a szavakat, akkor honnan plántálódott belé a hasznosság előzetes felfogása? Hogyan tett szert kezdetben arra a képességre, hogy tudja és elméjében előre lássa, hogy mit akar csinálni? (5) Továbbá egymagában nem volt képes arra, hogy sokakat leigázzon és arra kényszerítsen, hogy hajlandóak legyenek megtanulni a dolgok nevét. Az sem könnyű, hogy bármi módon felvilágosítsa és meggyőzze a süket hallgatóságot arról, hogy mi a teendő: mert nem tűrnék, és semmiképpen nem viselnék el, hogy a beszéd soha nem hallott hangjai a kelleténél hosszabban fárasszák fülüket – mindhiába. (6) Végül, mi van oly nagyon csodálnivaló abban, ha az emberi nem – lévén hangjuk és nyelvük – a dolgokat a különféle érzékeléseknek megfelelően különféle hangokkal jelöli? Végtére is, a beszédre képtelen háziállatok és a vadállatok fajai sokféle, változatos hangokat szoktak kiadni akkor, amikor félnek, fájdalmat éreznek vagy nő bennük a jókedv. Mert hiszen ezt beláthatod nyilvánvaló tények alapján. Amikor a molosszoszi ebek nagy, ernyedt torkukkal ingerülten morogni kezdenek, kivillantva kemény fogaikat, míg őrjöngő dühüket visszatartják, egészen más hangon fenyegetnek, mint amikor már ugatnak és hangjukkal mindent betöltenek. Ám amikor kölykeiket nyelvükkel kedvesen nyalogatni kezdik, vagy amikor mancsukkal földre taszítják őket, s bár félelmetes a marásuk, agyaraikat visszafogva gyengéden harapdálják őket, teljesen másképpen, vinnyogva hízelegnek, mint amikor magukra hagyva csaholnak a házban, vagy lekushadt testtel nyüszítve menekülnek az ütlegektől… (7) Ha tehát a sokféle érzékelés arra kényszeríti az állatokat, jóllehet nélkülözik a beszédet, hogy sokféle hangot adjanak ki, mennyivel inkább valószínű az, hogy az ember képes volt akkoriban a különböző dolgokat más-más hangokkal megjelölni!