(1) Senki sem kerül az alvilág mélyére, a sötét Tartaroszba. Szükség van az anyagra ahhoz, hogy újabb nemzedékek növekedjenek. De ezek az újabb nemzedékek is mind követni fognak téged, miután életüket végigélték. Tehát nem kevésbé, mint te, nemzedékek pusztultak el már előtted is, és éppígy pusztulnak majd utánad is a jövőben. Így aztán sohasem szűnik meg egyik dolognak a keletkezése a másikból: az életet senki sem tulajdonaként, hanem mindenki csak használatra kapja. […] (2) Bizonyos, hogy mindaz, amiről azt mondják, hogy az Alvilágban van, a mi életünknek a része. Nem reszket a szerencsétlen Tantalosz a levegőben függő hatalmas szikla alatt, mint ahogyan mesélik, bénultan a hiábavaló félelemtől; hanem inkább itt az életben gyötri a halandókat az értelmetlen félelem az istenektől és a pusztulástól, melyet mindnek meghoz majd a sors. (3) Titüosz testébe se hatolnak be a madarak az Alvilágban, és nem igaz, hogy amit széles mellkasa alatt keresnek: az örök életet, valóban meg tudnák találni. Bármilyen hatalmas legyen is teste, még hogyha kiterjesztett tagjaival nemcsak kilenc holdat, hanem az egész földkerekséget befedné is, akkor sem tudná az örök fájdalmat elviselni, és nem tudna önnön testéből örökké táplálékot adni. Ez a Titüosz itt van közöttünk: az az ember, akit a szárnyas lények tépnek, akit a fojtogató szorongás rág, midőn szerelmi bánattól lesújtva fekszik, vagy valamely más vágy metsző gondjai hasogatják. (4) Sziszüphosz is itt van a szemünk előtt a való életben: ő az az ember, aki eltökélte, hogy a hatalom zord jelvényeit megszerzi a néptől, és aztán újra meg újra legyőzetve, szomorúan vonul vissza. Ugyanis a hatalomra törekedni, mely mit sem ér, és soha nem adatik meg, s ezért vállalni örökké a kemény küzdelmet: nos, ez az, amikor hegynek felfelé megfeszülve görgetjük a sziklát, amely, mikor már elértük a csúcsot, mégis visszagördül, és robogva törekszik vissza a sík föld mezejére. (5) Azután: örökké hálátlan lelket táplálni, mely soha nem elégül ki, pedig jóleső dolgokkal töltik meg kedvünkre az évszakok, amikor körútjuk során visszatérnek, meghozzák friss terményeiket és mindegyik a maga szépségét, de mi mégsem elégszünk meg soha az élet gyümölcseivel: úgy vélem, ez az, amit úgy mesélnek, hogy virágzó fiatal lányok hordják a vizet egy lyukas edénybe, melyet megtölteni mégsem tudnak. (6) A Kerberosz és a Fúriák, a sötétség, és a Tartarosz, mely torkából rettentő forróságot lehel: ezek aztán már valóban olyasmik, amik nem léteznek, és egyáltalán nem is létezhetnek. Ami viszont a való életben előfordul, az a büntetéstől való félelem, melyet a bűnös tettek miatt érzünk, és amely épp annyira kirívó, mint amennyire kirívóak a tettek. És itt [a földön] van a bűnhődés az elkövetett bűn miatt: a börtön, a szikláról való szörnyű letaszítás, korbács, hóhérok, föld alatti tömlöc, szurok, tüzes vas és fáklyák. De ha ezek távol vannak is, az értelem – mely tudatában van a tetteknek – előre félvén tőlük, kínozza, lánggal emészti és ostorozza magát, és közben nem látja a végét a bajoknak, s hogy mikor lesz már vége a büntetésnek; sőt attól fél, hogy a halálban mindez még súlyosabb lesz – míg végül az ostobák élete itt a földön válik pokollá.