(1) Mindnyájunkat mintegy körök sokasága vesz körül, kisebbek és nagyobbak, úgy, hogy az utóbbiak magukba foglalják az előbbieket, egymáshoz fűződő eltérő és egyenlőtlen viszonyainknak megfelelően. (2) Az első és legbelső kör az, amelyet ki-ki maga vont saját gondolkodása mint középpont köré; ez a kör foglalja magában a testet és mindazt, amit a test kedvéért veszünk magunkhoz. Mert ez a kör hozzávetőleg a legkisebb, és kis híján érinti a középpontot. (3) A sorban második kör távolabb helyezkedik el a középponttól, és magába foglalja az első kört: ez tartalmazza szüleinket, testvéreinket, feleségünket és gyermekeinket. Ezután a harmadik kör következik, amelybe a nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, unokaöccsök, unokahúgok és unokatestvérek tartoznak. A következő kör távolabbi rokonainkat tartalmazza; ezt követi a velünk egy községben lakók köre, erre pedig a velünk egy phülébe tartozók köre következik, majd sorban a többi: a polgártársaink, a szomszédos városokban lakók és a velünk egy államban élők körei. (4) A legkülső, és az összes többit magában foglaló körben a teljes emberi nem benne foglaltatik. (5) Miután mindezeket áttekintettük, a jól hangolt ember feladata ezek helyénvaló kezelése terén az, hogy e köröket valamiképp a középpont felé vonja össze, és folyvást azon igyekezzék, hogy a külsőbb körökbe tartozókat a belsőbb körökbe helyezze át… (6) a harmadik körből valókat is ugyanúgy tartozunk tisztelni, mint a második körből valókat, és a távolabbi rokonainkat is csakúgy, mintha a harmadik körbe tartoznának. Mert az egyre távolibb vérségi kapcsolattal a jóindulat apránként csökken, ám nekünk mégis azon kell igyekeznünk, hogy egymáshoz hasonlóvá tegyük őket. A megfelelő mértéket ebben úgy érhetjük el, ha saját kezdeményezésünkből csökkentjük a távolságot minden más személyhez fűződő kapcsolatunkban. Ezzel elmondtuk, mi a feladatunk főbb és érdemibb része. (7) De ezen túlmenően az általunk alkalmazott megszólításokban is így kellene eljárnunk: unokafivéreinket testvéreiknek, nagynénjeinket és nagybátyjainkat pedig apának és anyának kellene szólítanunk… Mert a megszólításnak ez a módja nem csekély jele lenne a mindegyikük iránti megbecsülésünknek, egyszersmind pedig ösztönözné és erősítené a bennünket övező köröknek azt az – úgymond – összevonását, amelyet célul tűztünk ki.