Az irodalommal való ismerkedés, a nyelv élményszerűségének megtapasztalása leggyakrabban rigmusokon, mondókákon, verseken keresztül történik, ami akár már az anyaméhben kezdetét veheti. A lírai-zenei műfajok azért előzik meg rendszerint a mesét, illetve általában a hosszabb, összefüggő prózai szövegeket, mert a nyelvnek a hangzósságát teszik elsődleges tapasztalattá, ahol még nem a jelentés a meghatározó, hanem az értelem helyett sokkal erősebben érvényesülő érzéki hatáskeltés. Elemi hatásuk összefügg azzal is, hogy ezek gyakran a népköltészet darabjai, amelyek szerző nélkül, közös kulturális tapasztalatként hagyományozódnak generációkon át, és így archaikus megszólalásuk a hétköznapitól eltérő létmódot teremt. A mondókák születését a varázslással és a mágiával köti össze a szakirodalom (Dobszay 2006: 21.; Bódis 2006: 9.), ami magyarázatot jelenthet arra, miért olyan erős az értelmen túlmutató, a személyiséget alapjaiban formáló hatásuk. Szintén ezt erősíti, hogy a rigmusokban, mondókákban és gyerekversekben szervesen kapcsolódnak össze a különböző érzékterületek, vagyis a nyelviség, zeneiség és a mozgás itt alkotja a legteljesebb egységet. Ennek köszönhető, hogy ezekben a szövegekben éppen a dallam, az ütem és a kísérőmozdulatok révén össze tud kapcsolódni a ritmikus és a mozgásos feszültség, így ezen keresztül a feszültség oldása is megtörténik (Bódis 2006: 17.). Ezt az áttételek mechanizmusának nevezi a szakirodalom, hiszen egy elaborációs soron keresztül a mozgás, a hangzás és a ritmus egyaránt egy hangulat kifejezőjévé válik, megteremtve a gyerekek versre való fogékonyságát (Mérei–V. Binét 2017: 332–333.).