A Kincskereső kisködmön esetében – a magyar gyerek- és ifjúsági irodalom klasszikusaihoz hasonlóan – nem beszélhetünk erőteljes és kiterjedt értelmezéstörténetről. A regény már a megjelenése idején sem váltott ki komoly kritikai visszhangot, így az igazi felfedezést az 1950-es gyerekkönyvkiadásának köszönheti: értékét egyaránt biztosította a korszak ideologikus elvárásainak való megfelelés (vagyis a szegényparaszti társadalom ideálként való feltüntetése) és a szöveg esztétikai teljesítménye (Komáromi 2005: 298– 299). Nem véletlenül vált 1961-től kezdve az általános iskolai alsó tagozat kötelező olvasmányává, illetve 1978-tól a negyedik osztályosok választható házi olvasmányává. A számtalan kiadást megért alkotásról ugyan egyre több írás jelent meg, azonban ezek szinte kivétel nélkül metodikai megközelítéssel, pedagógiai szempontból tárgyalták Móra regényét, és sajnálatos módon alig-alig született olyan értelmezés, amelyben „szerencsés módon ötvözik a pedagógiai, etikai és az irodalomesztétikai, filológiai tanulságokat” (Komáromi 2005: 299.). A kritikai érdeklődés visszaszorulása nagy valószínűséggel összefügg a 20. századi irodalomtörténet-írásnak azzal a kimondatlanul is érvényesülő értékítéletével, amely a gyerek- és ifjúsági irodalmat a literatúra marginálisabb területeként kezelve kevésbé fordított figyelmet az ebbe a körbe sorolható művek értékelő értelmezésére. Az utóbbi évtizedben megerősödő és egyre komolyabb szakmai produktumokat felmutató gyerekirodalmi kutatások sem tüntették ki azonban figyelmükkel a Kincskereső kisködmönt: átfogó elemzés mai napig nem született róla, a szórványosan előforduló megjegyzések pedig inkább a regény értékeivel kapcsolatos kételyeknek adtak hangot. A továbbiakban a szöveg értelmezésének lehetséges szempontjait felvázolva igyekszünk számot vetni azzal, hogy képes-e még a szöveg érvényesen megszólítani a mai olvasóját – különös tekintettel az általános iskolák alsós korosztályára.