„Egyszer volt, hol nem volt, / valamikor réges-régen, / mikor még a patak is visszafelé futott, / Hetedhét Országon is túl, / még az Óperenciás-tengeren is túl, / de még az Üveghegyeken is túl, / ott, ahol a világnak / már majdnem vége van, / volt egy tündér.” Csak úgy sorjáznak egymás után a népmesékből ismerős szófordulatok a mese kezdetén. Balázs Eszter Anna tanulmányában rávilágít arra, hogy „a nagycsoportosoknak és kisiskolásoknak szóló könyv kifejezetten népmesei hagyományokat követ, mégis újraértelmezi és kiegészíti azokat”, és az első mondat „a népmesei szituáció hangulatát kelti: mesehagyományt idéz, hosszú, időben és térben messzire helyezkedő” (Balázs 2011: 23.). A második mondattal így folytatódik a mese: „De nem is csak volt ám / hanem még van is, / hiszen itt ül ezen a széken.” A népmesei kezdés itt „jellegzetesen műmesei fordulatot vesz: kiderül, hogy a hős maga meséli el a történetet, egyes szám első személyben, és ezzel, illetve egyéb nyelvi fordulatokkal az eltávolított meseidőt rögtön visszacsatolja a most-ba, a mesehallgatás idejébe” (Balázs 2011: 23.). Csupán az első két mondat számos különböző értelmezői irányt jelöl ki: vizsgálhatnánk a szöveg sajátos időkezelését, foglalkozhatnánk azzal, milyen népmesei fordulatokat, strukturális elemeket „hasznosít újra” Bagossy László, hogyan kapcsolódik a tündérmesei hagyományhoz a szöveg, vagy szemügyre vehetnénk, miért és hogyan zajlik a mesemondás a történetben. A sok út közül ez utóbbin indulok el, leginkább pedagógiai megfontolásból: úgy vélem, A Sötétben Látó Tündér a gyerekeket is inspirálhatja saját mese megalkotására és elmondására, így arra is teszek majd javaslatokat, hogyan segíthet a szövegalkotási képességek fejlesztésében Bagossy László írása.