Néhány alfejezettel korábban arról szóltunk, hogy a hetvenes években a tantárgy-pedagógiai lehetőségek gazdagsága, a növekvő tananyagpiac, a nyelvtanulók tanulás- és teljesítmény-központúsága egyfajta kiegyensúlyozottságérzetet kelthetett a rátermett nyelvpedagógusokban. A belső kételyek eredetileg a behaviourista és mentalista elgondolások ellentmondásaiból fakadtak, amelyeket a humanisztikus-pszichologizáló módszerek szelídsége, osztálytermi forradalma és relatív nyelvi igénytelensége sem volt képes tompítani. A két elgondolás ugyanis (az empirista behaviourizmus és a racionalista mentalizmus) szöges ellentétben állt egymással. Történtek ugyan kísérletek a két irányzat összeházasítására (Bolinger, Carroll, Corder, Finocchiaro stb.), de az érvelések és a bizonyítások mindkét irányból elakadtak. (Merthogy igaz, hogy még anyanyelvűnk mondatait sem „kondicionálhatták” kielégítően gyermekkorunkban – ugyanakkor túl misztikus, hogy a nyelvtudás csak úgy kipattan a nyelvet tanuló agyából. Továbbá az a behaviourista koncepció, hogy a nyelv társadalmi környezetben kondicionált reflex, nem bizonyult tévesnek – ugyanakkor a kreativitásnak és a generálásnak is vannak kényszerpályái. Egy szabály kikövetkeztetése olyan, mintha bemutattak volna egy idegent: legközelebb felismerem, de nem ismerem. Nemcsak megértésre, begyakorlásra is szűkség van – ugyanez a folyamat fordított irányban is igaz stb.)