Az a vágy, hogy tananyagainkat – a könnyebbtől a nehezebb felé haladván – nehézségi szintek szerint építsük fel, alighanem egyidős az emberiséggel. Fároszként emelkedik ki környezetéből Comenius látomása a latinról mint idegen nyelvről (vö. VIA-sorozat), és azóta valóban számtalan szerző kísérelte meg azt, hogy tananyagait a fokozatosság elvének betartásával mutassa be. A legtöbbjüknek sikerült a kísérlet valamely egyénileg vállalt kontinuum mentén, mégis minden diákban és tanárban örökös a kétely: megfelelő pontossággal látjuk-e a keresett nyelvi szinteket, megfelelő pontossággal ki tudjuk-e jelölni az adott szint eléréséhez elengedhetetlenül szükséges minimális nyelvtan és minimális szókincs listáit, nómenklatúráit, kánonjait. Egymástól elválasztható (diszkrét), felsorolható egységek lennének ezek, amelyeknek – ha lennének – őszintén örülhetnének a mérésmetodikusok. A szintek objektív leírhatóságának igénye azonban csak vágyálom, illetve számtalan megvalósult leírásból statisztikai átlag vonható. Amennyiben ezt a szakma elfogadja (hogy tudniillik akkor a középfok kb. ennyi), akkor a nyelvpedagógia egy újabb axiómával bővült. Ugyanakkor világosan kell látnunk azt, hogy a használatba vett nyelv nem ismer könnyű és nehéz, közép- és felsőfokú stb. kategóriákat, mert egyetlen élő, mozgó entitás, amelynek inkább jellemzője a gömbölyűség és az egyenletes felület, mintsem bármiféle fokozatosság vagy lépcsőzetesség. A nyelvtani szerkezetek variálhatóságának behatárolása vagy a virtuálisan végtelen szókincs végessé tétele egy örökzöld, bár reménytelen tanári tevékenység, amely abból a didaktikai szükségességből fakad, hogy csak belátható és értelmezhető dolgokat tudunk tanítható tananyagokba gyömöszölni.