A kommunikatív nyelvtanítás alapelvei között szerepel, hogy nem várja ki, amíg a jelöltben az újonnan tanult kódrendszer megszilárdul, tökéletesedik, hanem mindjárt a kezdet kezdetétől fogva erőlteti a tényleges kommunikációt, hogy az ebből kicsepegtethető legkisebb sikerélményt is rögtön a motivációk erősítésére használhassa. Ösztönösen a laikus is tudatában áll annak, hogy a beszédnek vannak időbeli korlátai (nógatják a túlzottan lassan beszélőt), és annak is, hogy a partnerrel vagy partnerekkel lezajló társalgásoknak van némi játéktere, szabadsága az irányíthatóságban. A beszédnek e két feltétele: az időbeli kötöttség (processing condition) és a viszonosság elve (reciprocity condition) azonban következményekkel jár. Tudatosan is érdemes tehát tanítani mindazokat a nyelvi eszközöket, amelyekkel időt lehet nyerni a gondolkodáshoz. Nemkülönben tudatosítható az is, hogy a beszédet miként lehet irányítani, „menedzselni”. Nem véletlen, hogy számos modern társalgást tanító munka társalgási formulákkal kezd, amely gyakran csak töltelék, afféle mezőnyjáték a valódi információk helyén. Ezek helyébe léphetnek később az olyan értelemben vett rutinok, mint amilyenek például a tényfeltáró vagy magyarázó rutinok: az elmesélés, a leírás, az utasítások stb. célnyelvre jellemző forgatókönyvei. Ennél is fontosabb a társalgás menedzselése, amelyben a legfontosabb kérdések a szerepcserék (ki mikor következik; hogyan tudja elérni, hogy ő következzék; hogyan tudja elérni, hogy nála maradjon a szó stb.) és a tematikák rendezése (új téma ajánlása, elkezdése, befejezése stb.). (A beszédkészség fejlesztéséről részletesebben a tankönyvsorozat Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata című kötetében szólunk: Bárdos, 2000: 181-199).