Kezdetben a kommunikatív nyelvtanításnak inkább csak elmélete volt, mintsem következetes osztálytermi gyakorlata. A történeti módszerek többségében éppen fordítva játszódott le a dolog: valamely gyakorlati újításhoz kellett ideológiát keresni. A korai kommunikatív nyelvtanítás szentélyeibe betévedők valóban érzékelhették azt, hogy a kommunikáció (például egy sikeresen kivitelezett társalgási menet) került a középpontba, és az új irányzat hívei ezt értékesebbnek tartották, mint esetleg egy történet gazdag szókincsű, átélt előadását (elmesélés). Az is feltűnő volt a korai kommunikatív nyelvtanítás időszakában, hogy a tanár igyekezett visszahúzódni, mintegy ezzel is erősítve az irányzat tanulóközpontú szemléletét. Ennek következtében csökkent a frontális munka aránya, a csoportmunka vált uralkodóvá, és azon belül is inkább a kisebb csoportok, valamint a pármunka. Vagyis az osztálytermi munka üzemmódkapcsolója, amely a frontálistól az egyéni tanulásig több pozíciót is felvehet, többnyire középső állásba került, vagy éppen az egyénileg differenciált munka irányába mozdult el. E megfigyelések java része mind a mai napig érvényes, viszont sem a tanuló-központúság, sem a csoportmunka nem a kommunikatív nyelvtanítás osztálytermi újítása.