A nyolcvanas évek nyelvtanítását ma már számos szerző az ortodox vagy elvhű jelzővel tünteti ki. Kétségtelen, hogy ez az az évtized, amikor más módszerek technikáit, eljárásait, módszertani fogásait egységbe ötvözve megjelentek a kommunikatív osztályterem prototípusnak is nevezhető gyakorlatai. Ezekben a humanisztikus nyelvtanítás által már fellazított osztályterem egyéni, kiscsoportos vagy pármunkás formátumait interakciós nyelvhasználatra törekvő gyakorlatokkal ötvözték: ilyenek voltak a különféle szerepjátékok, drámajátékok, nyelvi játékok és a személyes kommunikációt érzelmileg is hihetővé tevő pszichoterápiás gyakorlatok. Ekkor próbálták meg a tanárok értelmezni Morrow alapelveit, amelyeket mintegy kritériumként használtak a kommunikatív osztálytermi gyakorlat kialakításában. Ekkor jelent meg az autentikus nyelvi viselkedés iránti igény az osztályteremben is, amelyet az információhiány megteremtésével, a nyelvi választhatóság fokozásával és néhány véletlenszerű elem meghagyásával próbáltak a tankönyvszerzők (nemkülönben a gyakorló tanárok) átélhetővé varázsolni. Mai szemmel nézve a nyolcvanas évek kommunikatív nyelvtanítása számos olyan megkötést tartalmazott, amelyet ma már túlzottan merevnek tekinthetünk. Ezek a kikötések és kívánalmak a nyolcvanas évek végére szelídülni kezdtek, ami általában is következménye egy-egy módszer vagy bármely elveken nyugvó alkalmazás tömeges felhasználásának.