Minél jobban, minél részletesebben kutatjuk a nyelvtanítás történetét, annál inkább fukarkodunk az „új” jelző használatával, vagy ha mégis odabiggyesztjük valamely fogás, eljárás, módszer neve elé, akkor az előbb is használt idézőjelet – szelíd iróniával – állandóan alkalmaznunk kellene. Ennek egyfelől az az oka, hogy a nyelvtanítás-történet egészét sokkal inkább jellemzi a különféle módszerek együttélése, mint egymásutánisága. Egy-egy módszer addig él, hatása addig tart, amíg jellegzetes eljárásait a nyelvtanárság mindennapi gyakorlatában megőrzi és átörökíti. Ebből a szempontból a címkézhető vagy addig el sem jutott módszerek elemei egy állandó metamorfózis részeseivé válnak, amelynek eredményeként úgy tűnik, mintha egyes módszerek túlélnének mindent, illetve időnként kihalnának és újra feltámadnának: valójában párhuzamos reinkarnációkat figyelhetünk meg. Nehéz lenne eltitkolni például, hogy a kommunikatív nyelvtanítás a direkt nyelvtanítás némely irányzatának, nemkülönben az audiovizuális módszernek számos elemét megőrizte és továbbfejlesztette, még ha ez a felületes szemlélő számára nem is nyilvánvaló. Hasonló átalakulások szövevénye a nyelvtanítás egész huszadik századi története, és miért lenne ez másként a huszonegyedik században? (Ezzel a témával részletesebben és tudományosabban majd a Nyelvpedagógiai komparatisztika című fejezetben foglalkozunk.) Annyit azonban mégis kívánatos megjegyezni, hogy az egész társadalmi gyakorlatot átitató, tömegesen alkalmazott nyelvtanítási módszerek (mint például a nyelvtani-fordító a tizenkilencedik században vagy az audiolingvális a huszadik században) mind elérték azt a szintet, amikor a módszer művelői már nem tudták vagy nem akarták az adott elképzelést eredeti értelmének megfelelően használni, és a külső változások, valamint a belső meghasonulások eredményeképpen tudományos, társadalmi és iskolai forradalmak formájában gyakran az ellenkezőjükbe csaptak át.