A történeti módszerek komparatív vizsgálata már a múlt század 60-as, 70-es éveiben megjelent. Scherer és Wertheimer (1964) a nyelvtani-fordító módszert a kognitív módszerrel vetette össze, míg Smith a Pennsylvania Project keretében (1970) az audiolingvális módszert a kognitív módszerekkel. Hasonló összehasonlító vizsgálat volt még az ún. GUME Project, amelyet svédországi iskolai környezetben folytatott Levin (1972). Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy egyik vizsgálat sem tudta kimutatni, hogy valamely módszer szignifikánsan jobb lenne a másiknál. Az osztálytermi megfigyelések különféle változatai is, amelyek a tanári munkát elemzik, felhasználhatók arra, hogy összehasonlítsuk a különféle módszerek működését. Ezek az obszervációs modellek szintén a 70-es években váltak népszerűvé (Flanders, 1970; Moskowitz, 1970; Fanselow, 1977 stb.). Ezek a vizsgálatok legfeljebb annyit tudtak kimutatni, hogy egy-egy módszer metodikai fegyvertára jelen van-e az órán, vagy sem. A kísérletes vizsgálatoktól függetlenül is születtek már a 60-as években olyan elméleti művek, amelyek az idegennyelv-oktatás szakdidaktikai kérdéseit a lehető legnagyobb általánosítás szintjén próbálták megragadni (Halliday, 1964; Mackey, 1965). A 70-es évek legjobb elemzései pszichológiai, ill. nyelvészeti alternatívák tükrében vizsgáltak néhány módszert (Bosco-Di Pietro 1970; ill. Krashen-Seliger, 1975).