A kilencvenes évek szinte egyetlen forradalmi megújulása – jóllehet mindvégig a kommunikatív módszer keretein belül – egy szókincsközpontú nyelvtanítási irányzat, az ún. „lexikai” módszer volt. Ez a módszer nem kívánt nyelvtani szabályokkal foglalkozni, de még a kommunikatív eljárások által olyannyira kedvelt beszédfunkciókkal és nyelvtani jelentéshálókkal sem, ehelyett erőfeszítéseit a szókincsre vagy még inkább az állandósult szókapcsolatokra irányította. A módszer nem kívánt szétválasztani egybeforrt, egybetartozó vagy gyakran együtt szereplő szavakat, és az egybefüggő nyelvdarabok, beszédcsonkok segítségével nemcsak a beszéd folyamatosságát kívánta növelni, hanem a megfelelő beszéddarabok ismétlődésével az autentikusság érzését is fokozta a beszédpartnerekben. Az elképzelés alapelveit leginkább (betűrendben) Lewis (1993, 1997, 2000), Nattinger-DeCarrico (1992), illetve Willis-Willis (1990) munkáiból ismerhetjük meg a leghitelesebben (amennyiben saját tapasztalatainktól eltekintünk, ami kizárt). Jobb, ha már az elején leszögezzük, hogy a szólásokra, gyakori kifejezésekre, híres emberek közhellyé vált mondásaira stb. való támaszkodás leleménye majdhogynem egyidős a nyelvoktatással: ehelyütt a latin- és görögtanításban évszázadokig használt lecke-előkészítések (praelectio) glosszarészeire emlékeztetjük az olvasót, amely megmagyarázta a gyakori kifejezéseket nyelvtani, nyelvhasználati és kultúrtörténeti szempontból egyaránt, amellyel – modern kifejezéssel élve – bizonyos pragmatikai igényeknek is képes volt megfelelni. Ez a mostani, századvégi, Magyarországon is meglehetősen népszerűvé vált frazeologizáló módszerváltozat többlete abban áll a régi időkhöz képest, hogy modern korpuszlingvisztikai eszközök segítségével sokkal többet képes mondani kollokációkról, klisékről, közhelyekről stb., valamint használatuk körülményeiről és gyakoriságukról, mint amit eddigelé a hagyományos szótárakból megtudhattunk vagy a valós életben megsejthettünk.