A nyelvtanítás történetét ismerő szakértők számára (és immáron az olvasó is az) közismert, hogy különféle korszakok és irányzatok a tananyagok elrendezésének különféle eszményeiben hittek, sőt, egyes nyelvtanítási módszereket éppen a tananyag-elrendezés jellegzetességeivel lehet jellemezni (például strukturális, analitikus nyelvtani, beszédfunkciókon és nyelvtani jelentésen alapuló stb.). Természetesen minden tananyagnak van valamilyen tartalma, jóllehet ez a tematika gyakran széteső, véletlenszerű, képes magazinokra emlékeztető. Az első valóban tematikus tantervek a direkt módszernek köszönhetőek: ezek között egyaránt ismeretes a társalgási témakörökön (bankban, szállodában, vasútállomáson, évszakok és ruházkodás stb.) vagy pedig valamely országismereti tematikus soron (földrajz, történelem, irodalom, művészetek, kulturális jelenségek stb.) alapuló tantervek. (Ebben az esetben persze eltekintettünk az olyan korabeli világszemléletet bemutató tematikus munkáktól, mint Comenius Orbis Pictusa vagy akár Apáczai enciklopédiája). A kérdés inkább az, hogy az ilyen felépítésű, de egyértelműen a nyelvi jelenségekre (főként lexikára) összpontosító kurzusokat, tananyagokat tekinthetjük-e a tartalomközpontú nyelvtanítás részének. Véleményünk szerint egészen addig nem, amíg a kurzusnak nem az a célja, hogy az illető a kurzust követően az adott ország történelméről, földrajzáról, kulturális szokásairól, művészettörténetéről stb. adjon számot. Természetesen nagyon sok függ attól, hogy ezek a tematikák milyen szintűek, akárha a nyelvi megoldások, akárha a tartalom mélysége szempontjából. Itt megint belegabalyodunk abba a problematikába, amelynek fő törvényét alig egy oldallal korábban sikerült megsértenünk, hogy tudniillik nyelv és tartalom viszonya még a szemléltetés kedvéért sem választható szét büntetlenül. Nem követhető ugyanis nyomon még egy jó kommunikátor számára sem az a számtalan „csereakció”, amelyet a tágabb értelemben vett nyelvtan, nyelvhelyesség és a lexikai, szemantikai kínálat lehetővé tesz: a határvonalak időnként elmosódnak. A nyelvtanítás osztálytermi alkalmazásaiban talán akkor lépnénk át egy határvonalat a tartalomközpontú nyelvtanítás irányába, ha a tananyagnak legalább egyes moduljait a célnyelven kérnénk számon, és az sem lenne baj, ha ezt a számonkérést nem a nyelvtanár, hanem a célnyelvet jól ismerő szaktanár tenné meg. Mekkora az esélye annak, hogy a szaktanárok jól tudjanak nyelveket egy olyan országban, ahol az elvárások mindig meghaladják az odáig elvezető utak biztonságosságát, mert nem létezik részleteiben kidolgozott idegennyelv-oktatási politika? Ennek következtében haldoklik a már korábban emlegetett felsőfokú szaknyelvi képzés, pedig ez lehetne az a sárga klinkertéglás út, amely elvezet a többnyelv-tudás varázslatos palotájába, ehhez azonban a „tudomárok”-nak is le kellene ereszkedniük elefántcsonttornyaikból a nyelvtanárok mellé, mert a komoly szaknyelvoktatás csoportos tanítást, tanári teameket kíván.