Az előbbi kitérő nyilvánvalóvá tehette olvasóink számára, hogy a legtöbb magyar – szerencsés esetben – viszonylag szerény szókincs, ám kognitíve viszonylag teljes nyelvtan segítségével jut a szaknyelv közelébe. Nyelvpedagógiailag leginkább egy mentalista, megújított nyelvtani-fordító módszer alkalmazása a kézenfekvő, némi audiolingvális drillezéssel – a képlet hosszú ideig ez volt, a csekély óraszám és a kihasználatlanul nagy szellemi kapacitás közös eredőjeként. A fentiek közül legfeljebb a csekély óraszám maradt ugyanaz, de az elvárások másmilyenek. Ez nem azt jelenti, hogy többé már nem kell megtanítani azt, hogy egyenlő oldalú háromszög (vö. Bárdos, 1975), hanem lehet, hogy éppen pármunkában vagy csoportosan, információcsere segítségével kell elrendezni (maradjunk a témánál) a háromszög típusait, és eközben ki is kell majd ejteni a szót. Különben nem tudjuk elkerülni az iskolai vagy autodidakta szaknyelvtanulás rettenetes csapdáját: „a szemen át tanulást”, ahol az így megismert szavak nem öltenek élő hangtestet, és akkor a konferencián feltett élő kérdés sem válik felfoghatóvá. (A jelen sorok szerzője mint szaknyelvi tankönyvszerző a szöveg funkcionalitásából következő logikával próbált matematikai szaknyelvet tanítani a Folkestone-i Living Language Centre többnyelvű osztályaiban, amikor a testület tagjai közül még csak nem is sejthettük, hogy ezt majd valamikor, valahol tartalomközpontú nyelvtanításnak fogják hívni. Bár célnyelvű környezetben többnyelvű, többkultúrájú osztályt tanítani mindig különleges dolog, a fenti matematikai szaknyelvtanítás legfeljebb az alsó határát súrolta a tartalomközpontú nyelvtanításnak, hiszen mégiscsak nyelvi jelenségekre koncentráltunk ott: nem állíthatjuk, hogy például a háromszögek osztályozása kognitíve új ismeretekkel szolgált.) Ebben a nyelvtanítási ágazatban akkor kerül sor igazi tartalomra összpontosító nyelvtanításra, amikor a jelöltet már sem szakmai, sem nyelvtani-lexikai ismeretei nem segítik a szöveg értelmének feltárásában. Éppen ezért megkockáztathatjuk, hogy Magyarországon igazi tartalomra fokuszáló nyelvtanításról akkor lehet beszélni, ha akár középiskolai, akár egyetemi szinten kéttannyelvűség van, amely egyébként a felsőfokú fordító- és tolmácsképzést is jellemzi. Ideálunk tehát mégiscsak egy olyan célországbeli kétnyelvű környezet, amelyben a jelöltek nyelvtudása közel anyanyelvi, függetlenül attól, hogy a közel anyanyelvűség oka kisebbségi lét, hátrányos helyzet, bevándorlás (bizonyos értelemben a [külföldi] egyetemi hallgató is az), stigmatizált nyelvjáráshoz tartozás vagy valamely más szociológiai, szociolingvisztikai körülmény. Vegyük szemügyre ezeket a külhoni dimenziókat is!