Ilyen programnak tekinthetjük már vagy száz éve (de legalább de Sauzé Cleveland Planjétől kezdve) azokat az eljárásokat, amikor egy kétnyelvű országban – szinte a kódváltás tökéletesítése végett – a „gyengébbik” nyelven tanítanak egy-két tantárgyat (például kanadai angol gyermekeknek történelmet, földrajzot, pszichológiát franciául). Hasonló helyzettel állunk szemben akkor, amikor egy adott országban a kisebbségek tanulják az ország nyelvén a legtöbb vagy esetleg az összes tárgyat. Nem állíthatjuk, hogy ilyenkor nincs jelen olyan törekvés, amely a nyelvi kifejezés, a célnyelvű kifejezések változatosságát, gazdagságát növeli: éppen ellenkezőleg. Ilyen rejtőzködő, burkolt vagy egyszerűen csak be nem ismert nyelvjavító programokra anyanyelvű képzések esetén is sor kerül. Megint csak szembetalálkozunk az alaptörvénnyel: a gondolatilag mélyenszántó, igényesebb kifejtés nyelvileg is kifinomultabb formákat kíván. Talán éppen ez az oka annak, hogy számos olyan egyetemen, ahol a diákság többnyelvű és többkultúrájú tömeg, az alapkurzusok ki nem mondott feladata éppen az, hogy nyelvi kifejezőerővel ruházzák fel a hallgatókat, és egyben kijelöljék azokat a (szak)nyelvi standardokat, amelyek birtokában lehetőség nyílik a diploma megszerzésére.