A nyolcvanas évek elején úgy tűnt, hogy a kommunikatív nyelvtanítás minden olyan módszer ellenében lépett fel, amely a nyelvi formákra összpontosít, amelyeknek tanterve vagy tananyagai a nyelvi formáktól függő tagoltságot mutatnak. A kommunikatív nyelvtanítás a változtatások szükségességét egy újfajta tantervi elképzelés segítségével magyarázta, amelynek lényege a beszédfunkciók és a nyelvtani jelentések (functions and notions) egybekapcsolása (annak ellenére, hogy a két kategóriasor között egy az egyben megfeleltetések nem állíthatók fel). Amikor azonban az elméleti megújulást követően a kommunikatív nyelvtanításnak szembe kellett néznie a tananyagalkotás és az osztálytermi megoldások nehézségeivel, akkor az eredeti elképzelés szigorúsága jelentősen enyhült, a tananyagok elrendezésébe más szempontok is bekerültek (vagy még pontosabban visszakerültek: tematikus elv, nyelvtani szerkezetek szerinti felépítés stb.), aminek eredményeként (ahogy azt a IV. fejezetben bemutattuk) a kommunikatív nyelvtanítási irány meglehetősen eklektikussá vált. Olyannyira eklektikussá, hogy a feladatközpontú nyelvtanítás szélsőséges hívei között már a kommunikatív nyelvtanítás is csak egyike a nyelvi jelenségekkel manipuláló, azokra építő módszereknek.