Számos nyelvtanár tapasztalatból ismerheti, hogy még egy jól bevált osztálytermi megoldás is (tananyag+eljárások), amely a tényleges tanításban a tekintély és a tehetség, a nevelési stílus és a tanári személyiség színszűrői szerint módosulhat, igen gyakran félresiklik, zsákutcába jut. Valamiképpen a didaktikai megoldások már nem tükrözik az eredetileg vállalt célokat, hűtlenné váltak a választott tananyaghoz, a diákok igényeihez, esetleg a tanár elvárásaihoz képest is, többnyire személyi változók függvényeként. Nyilvánvaló, hogy egyetlen kreáció, egyetlen elképzelés nem elegendő arra, hogy megfeleljen minden olyan igénynek, amelyet különböző korú, neveltségi szintű, különböző nyelvi és kulturális háttérrel rendelkező nyelvtanulók támaszthatnak. Azok a tanárok lesznek sikeresek, akik a menet közben támadt nehézségekkel szemben nagyobb rugalmasságot biztosítanak, akik az elméletek igényességével követik nyomon a változásokat, hogy majd változtatásaik szakmailag igazolhatók legyenek. A mai nyelvpedagógia alkalmazásai már egy olyan viszonylag jól strukturált rendszerré álltak össze, amely megfelelő elméleti keretül szolgál ahhoz, hogy a nyelvtanár elszakadhasson egy-egy módszer ortodoxiájától, hogy szaktudását a pedagógiai folyamatban integráltan érvényesítse. Ebben a rendszerben egymástól függő, hierarchikus felépítésű döntési pontok jelentkeznek: az ezekre adott válasz segít abban, hogy a megfelelő módszertani megoldást válasszuk, amikor a nyelvtanulási helyzetnek már minden eleme tisztázott.