Az idegen nyelvek tanításának kultúrtörténete egyre gyakrabban szerepel propedeutikai tárgyként az idegen nyelvi tanárképzésben. A propedeutika görög-latin eredetű szó, előkészítő tanulmányt jelent. Valamikor a középiskolákban a filozófia tanulmányozásának bevezetésére a lélektan és logika tantárgyköreit használták, ma már inkább olyan, felsőoktatásban rendszeresített tárgyakat tekinthetünk propedeutikai tantárgyaknak, amelyeknek címe rendre a bevezetés szóval kezdődik. Ilyen értelemben a címkézhető történeti módszerek, az ismert nyelvtanítási személyiségek és elgondolásaik szolgálnak bevezetésként a nyelvtanítás művészetének jelen állapotához, bár az adagolás oly tömény, a dózis oly magas, hogy már az első harapás is lehet halálos. Azért van ez így, mert ennek az elméleti tisztaságra törekvő, de menthetetlenül a mindennapok pragmatikájába merülő diszciplínának a története gyakorlatilag azonos a szakma teljes bölcseletével, és így a mindenkori nyelvtanár szakmai műveltségének a veleje-gerince. A múlt és jelen ismerete, együtt látása tudatformáló erő, amely egyben a rálátást is biztosítja. A rálátástól már csak egy piciny lépés a belátáson alapuló felismerés, megértés. Az ilyen értelemben képzett személynél gyakori látogató a heurékaélmény, amelynek eredményei a napi tanításba beforgathatók. Ugyanakkor egy ilyen történeti stúdium történelmi tapasztalatot nyújt, amely bölcsesség mint kritériumrendszer a legkiválóbb értékmérő egy vadonatúj módszer erényeinek vagy éppen hátrányainak megítélésében.