Ha felütjük egy átlagos angolszász neveléstörténet lapjait a kezdeteknél, esélyünk van rá, hogy a pedagógia egész története Comenius kalandos és hányatott életével, életművével indul. Ennélfogva sok ezer diák számára az Egyesült Államokban vagy Ausztráliában az első – és gyakran az utolsó – magyar szó, amelyet megtanulhatnak, az Sarospatak, annak a szűk négy esztendőnek emlékeképpen, amelyet Lórántffy Zsuzsanna meghívására ebben a kisvárosban töltött a mester 1650 és 1654 között. A nagy cseh-morva gondolkodót mint filozófust, elméleti szerzőt, pedagógiai rendszerek tervezőjét ismerhette leginkább a 17. század néhány művelt tudósa, királyi és fejedelmi udvarok hivatalnokai. Mint a Cseh Testvérek neveltje, papja, tanára, egész életét tragédiákkal tarkított száműzetésben élte le. A sors különös iróniája, hogy e kiemelkedő pedagógiai gondolkodónak nemigen jutott iskola, amelyben kísérletezhetett volna: üdítő kivétel ez alól a sárospataki évek, amelyek nyelvpedagógiai szempontból különlegesen termékenyek. Még ma is sok olyan Comenius-képzetünk van, amely elnagyolt, nem kidolgozott: a drámaíró Comenius; a cseh hazafi; Comenius, az alkalmazott nyelvész (legutóbb lásd: Szépe, 1998). Nyelvpedagógiai munkái is inkább szétgurult drágakövek, amelyeket kevésbé tereltek egybe, hogy a koncepció ívét mutassák, pedig határozott párhuzam figyelhető meg a kezdő lesznói tanár nyelvtanítási elképzelései és a későbbi metodikai művek alapelvei között (vö. Linguarum Methodus Novissima, 1648). Elképzeléseinek koronái kétségkívül azok a tankönyvek, amelyek a leghűségesebben mutatják be Comenius nyelvtanítási elképzeléseit, és még évszázadok elteltével is frissességükkel hatnak.