A nyomtatás megjelenésével a könyvek terjedése, a könyvekben a többnyelvűség feltűnése (szótárak, nyelvkönyvek) nemcsak a nyelvek különbségeit tette nyilvánvalóvá, hanem ezzel a kettős látással, időnként „sokszeműséggel” (vö. a népszerű, többnyelvű Calepinus-szótárt) állandó összehasonlítgatásokra sarkallt. A módszertani fegyvertár szinte már évszázadok óta készen állt, de hiányzott a nyelvi bizonyosság. A tudatlanság falait először 15–6. századi grammatikák próbálták lerombolni (vö. itthon Sylvester, 1539), és a nyelvi elemzés aprólékossága – amely egészen a Port-Royal grammatikusainak tevékenységeire nyúlik vissza – hozzájárult egy logikus és következetes analitika (Leibniz, Descartes) kialakulásához. Ez a késztetés az összehasonlításra olyan erős volt, hogy jóval a nyelvrokonság 19. századi leírásai előtt kívülállók, Európába csöppent laikusok zseniális leírásokat tehettek közzé nyelvészeti meglátásaikról (Sajnovics, 1770; Gyarmathi, 1799). Ezek után nem csoda, hogy a nyelvtanítás a 19. században Schlegel összehasonlító nyelvtani szemléletét és az etimológiát is maga mögött tudva a nyelvtani tudatosság kifejlesztésének irányába fordult, amelynek egyik legjobb gyakorlati technikája a fordítás, amely mintegy kibuktatja az érintett nyelvek csak rájuk jellemző sajátosságait. Volt már jelentős szinkrón és diakrón nyelvészet, és azt is tudták már, hogy a nyelv konvenció, amelyet univerzális (és ezért gyakran spekulatíve, logikailag kikövetkeztethető) vonásain túlmenően egyedi, csakis arra a nyelvre jellemző sajátosságok fűszereznek. A nyelvről szóló metaforák élőlényt sejtetnek, amely születhet, virágozhat, kihalhat (Herder jósolta a magyar nyelvről). A lényegi, a központi meggyőződés, amelyhez minden igazodik, az a tökéletes írás, ugyanis a korabeli szemlélet szerint az írott nyelv a nyelv lehetséges legtökéletesebb formája. Csoda-e hát, hogy a nyelvtani tudatosság és a fordítás mint technika alkalmazása mellé bekerült az íráskészség fejlesztése mint célképzet? Csoda-e, ha az írásbeli tökéletesség jegyében nemcsak a nyelvtanár standardjai normatívak, hanem a nyelvtanok is kifejtik lépten-nyomon, hogy mit szabad és mit nem: előírják a nyelv pontos és korrekt formáinak használatát. Ehhez persze szabályokat kellett alkotni, a szabályok megmondják, mi a helyes és mi a helytelen, ha pedig valami helytelen, de mégis létezik, akkor az kivétel. Lehetetlen fel nem ismernünk az ókori nyelvi gondolkodás alapelveit ebben: ami szabályos, és mindig ugyanúgy viselkedik, az analógiával képezhető, tanulható. Ami szabálytalan, az ebben a besorolásban negatív dolognak tűnik, mint ahogy azt a neve is mutatja: anomália. Az anomáliákat is meg kell tanulni, ha egyszer a nyelv így működik. Némi ráfogással tehát azt mondhatjuk, hogy a nyelvtani-fordító módszer tisztább formáiban szintén egy olvastató módszer, ez az intenzív olvasás azonban hallatlan nyelvtani tudatossággal párosul (a későbbi olvastató módszer az extenzív olvasást pártolta, és nem törekedett mélyreható nyelvtani tudatosításra).