A tanóra gyakran azzal indul, hogy a diákok az előző órán feladott memoritert kántálják, méghozzá együtt és kórusban. Erre csöngetés után rögtön rázendítenek, és a folyosók hosszától vagy a tanár frissességétől függ, hogy meddig jutnak. A csukott ajtók mögül kihallatszó zengzetes verselés a folyosón gyanútlanul elhaladó kívülállók számára az intenzív munka látszatát kelti. Meg kell jegyeznünk, hogy ezt a bizonyos memoritert modorossága és metodikai manierizmusa miatt igen sok támadás érte. Egy dolog azonban bizonyos: a memorizálás ma is a nyelvtanulás motorja, és tömeges nyelvtanulási elvárások mellett meg kell elégednünk a szerényebb tanulási formákkal is (utánzás, ismétlés), hogy valami célnyelvű ki is jöjjön egy-egy szerényebben bebútorozott koponyából. Lehet modernizálni a memoriter tartalmát a népdaloktól a ’rap’-ig, lehet változtatni a visszaadás stílusán, lehet versenyeztetni (vö. Comenius), minthogy számos nyelvi játék is performatív jellegű. A régi memoriterek visszatérő vonása volt a főnév-, ige- és melléknévragozások versszintű biflázása. Az ilyen ismételgetés jobb metodikusok kezén nem vált „abrakadabráivá, hanem kétnyelvű szóbeli táblázatokat (afféle „recitativó”-kat) eredményezett. Egyszerű formájában így szólt: Nominativus: terra, a föld; Accusativus: terram, a földet; Genitivus: terrae, a földé stb. Egy agglutinatív nyelvből kikapaszkodott magyarnak meg sem kottyanhat még a zsúfoltnak tetsző flektáló nyelvek (például orosz, latin, francia) ragozgatása. Ha viszont valamely hosszabb kifejezést választunk (például oroszul olyan kifejezést, amelyben mutató névmás, számnév, melléknév, főnév egy kifejezésben egyesül), és egy ilyet megpróbálunk végigvinni a teljes ragozáson magyar megfelelőivel együtt, akkor mindjárt láthatjuk, hogy egy-egy ilyen gyakorlatot miért tekinthettek a mentális gimnasztika terepének. Ha mindezeket rendhagyóságokkal is cifrázzuk, az már önmagában véve is nyelvi játék (csak egy kissé fárasztó).