A nyelvtani-fordító módszer – mint egységes nyelvtanítási elképzelés – a változó társadalmi igény, helyszín, körülmények és emberi tényezők hatására – és egy viszonylag fejlett módszertani háttér ellenére – jelentős beszűküléssel jött létre. Ez a módszer nem tekinti céljának a teljes célnyelvi kultúra elsajátítását, ebből csak az irodalom megismerését tűzi ki célul. Ez az irodalmi cél is művi, zárt világban lép színre: az iskolában. Mivel az irodalom olvasása a cél, a nyelvtudás jelentésköre a fordításképességre szűkül. Történetileg ez a módszer azt ígéri, hogy – szemben a skolasztikus módszerrel, ahol szintén megvolt az olvasási cél, de az egyénnek a maga ügyességéből kellett a spekulatív nyelvtan kategóriáit egy új nyelvre alkalmazni – eredeti szövegek helyett példamondatokat alkalmaz, és a gyakorlás színterévé az iskolát teszi. A példamondatokkal szemléltetett szabálymagyarázat deduktív, totális nyelvtantanítást jelent, amely formális nyelvelemzéssel párosul, valamint paradigmák, táblázatok, szabályok, kivételek tömkelegének bemagolásával. A nyelvórák szőrszálhasogató korrektségre törekvő világa egy formális képzés tornatermévé válik, amelyben a nyelv a mentális gimnasztika terepe. A célnyelven folyó kommunikáció nem is célja ennek a módszernek. Így válhat az írás és az olvasás elsődleges céllá, a beszéd elhanyagolt céllá, míg a hallásértés és a kiejtés tanítása elmarad. A taníthatóság axiómái között szerepel az a feltételezés, hogy a célnyelv minden megnyilvánulásának megvan az anyanyelvi megfelelője. Az elemzés egyik mozgatórugója az anyanyelv és a célnyelv hasonlóságainak, illetve különbségeinek megfigyelése. A célnyelv formáinak elsajátítása az elsődleges cél, és a kódcentrikusságba a nyelvtani tudatosság is beletartozik. A módszer tanárcentrikus, a csoportbontás szempontjából frontális, a hibajavítás azonnali, a korrektségre törekvés maximális. A visszacsatolás általában írásban történik: feladatmegoldás, válasz kérdésekre és fordítás. A begyakorlás technikái között a fordításon mint fő gyakorlási formán kívül szerepel még a szövegértés kérdésekkel való ellenőrzése; kiegészítő típusú nyelvtani gyakorlatok; a lexikai munkában antonimák-szinonimák keresése, szóbokros szókincstanítás, valamint a szavak jelentésének és használatának bizonyítása példamondatok segítségével. A szókincs és a nyelvtan elsajátítottságának ellenőrzésében gyakori eszköz az olvasott szöveggel azonos vagy ahhoz hasonló című tömörítés, illetve fogalmazás készítése. A nyelvtani-fordító módszer ortodoxiájában nevelkedett sikeres nyelvtanulót általában a következő tulajdonságok jellemzik: óriási ismerethalmaz a nyelvről, amely kevés készséggel párosul, a legfejlettebb készség az anyanyelvre fordítás, a legfejletlenebb a kiejtés és a funkcionális nyelvhasználat; a célnyelvi fordítási készség lassú, mesterkélt, csak nyelvtani kompetenciát tükröz; a válogatás a szemantikai mezőkben és a stilisztikában bizonytalan, a pragmatikaiban nem kielégítő. A beszédkészség nemcsak csökevényes, hanem érzelmileg is gátolt. A rossz kiejtés nemcsak kognitív, hanem már auditív szinteken súlyos félreértésekhez vezet.