Nyelvtanítás-történetünkben a történeti módszerek reprodukciója eredeti tankönyveik, korabeli leírások és visszaemlékezések alapján történik. Előfordulhat, hogy a megfelelő körültekintéssel végzett kutatás sem juttat el odáig, hogy kellő részletességű tényanyag álljon rendelkezésre ahhoz, hogy egy-egy módszert restauráljunk. Fokozottan érvényes ez olyan szerzők esetén, akiknek elképzeléseit nem sokszorosította semmiféle iskolarendszer (nem úgy, mint az előbbi fejezetben felsorolt szerzők némelyikét). Éppen ellenkezőleg: elképzeléseik és azok gyakorlati megvalósítása már a maga korában elszigetelt jelenségeknek tekinthetők. Nekünk azonban mindenképpen fel kell tárnunk azokat a szokványostól nagyon is eltérő gondolatmeneteket, amelyek nélkül nem alakulhat ki bennünk egészleges kép a 19. század nyelvtanítási elképzeléseiről. Közös vonásuk ezeknek a szerzőknek az, hogy sejtéseiket, ösztönös keresgéléseiket, innovációikat, „ködszurkálásaikat” részben igazolta az idő. Olyan nyelvészeti, pszicholingvisztikai és nyelvpedagógiai elgondolásokról van szó, amelyeket csak közel száz évvel később volt képes megfelelően leírni a tudomány. Munkásságukat a korán jött „hősöknek” kijáró jelenségek kísérték (vö. Comenius): mellőzés, meg nem értés, a megkésett felismerések és heurékák díszsortüze. Az sem véletlen, hogy legtöbb elképzelésük szembeúszott az árral: nem voltak a nyelvtani-fordító módszer hívei. A közülük kiválasztott három személy egyformán közös vonása, hogy korán kénytelenek voltak nyelveket tanulni, használni, majd tanítani, és ez a szenvedély – függetlenül eredeti szakmájuktól – életük legfontosabb tevékenységévé vált.