Wilhelm Vietor (1850–1918) már korán megismerkedett a Ploetz-módszer negatív tulajdonságaival, a hatékonyság hiányával, a lelki terhekkel. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy Németországban angolt, Angliában pedig németet taníthatott idegen nyelvként (például vendégtanárként a liverpooli egyetemen). 1884-től haláláig az angol filológiai tanszék vezetője volt a marburgi egyetemen. 1882-ben a Quousque Tandem álnéven írott pamflet, amely a nyelvtanítás megújítására ösztönöz (Der Sprachunterricht mufi umkeren!), egy csapásra híressé tette a később személyét vonakodva felfedő szerzőt. Külön érdekesség számunkra, hogy a mű megjelentetését erősen ösztönözte Vietor tudóstársa és levelezőpartnere, a poliglott Brassai Sámuel, aki már akkor igen tudatosan ma is modernnek ható funkcionális nyelvtant tanított. Vietor álneve beszélő név, Cicero egyik híres, Catilina ellen tartott beszédének első sora (Quousque tandem abutere Catilina patientia nostra? = Meddig élsz még vissza a türelmünkkel, Catilina?). Bár Vietor kiváló filológus (tekintélyes Shakespeare-kutató volt), alapvetően mégis nyelvész, a fonetika tudományának első olyan képviselője, akinek érdeklődése kiterjedt a nyelvtanítás kérdéseire is. Alapművét 1884-ben írta meg (Elementer der Phonetik), és 1902-ben nyelvtanítási tapasztalatait is összefoglalta (Die Methodik des neusprachlichen Unterrichts). Elképzeléseit Angliában tanítványa, Walter Ripman folytatta, aki nemcsak lefordította fonetikáját, hanem kiváló nyelvkönyveket is írt (First French Book, 1898). Ugyanebben az időszakban jelent meg a direkt módszer metodikai szempontból nélkülözhetetlen eleme: a képi anyag. A kontextualizáció érdekében Hölzel Bécsben, illetve Alge Svájcban nagyméretű faliképeket szerkesztett az osztálytermi munka kiteljesítésére.