Mint ahogy azt már az első fejezetben láttuk, minden nyelvtanítási módszer rendelkezik valamilyen nyelvészeti és/vagy pszichológiai elképzeléssel, amelyet képes a nyelvpedagógiai gyakorlat szintjére lebontani. Az már sokkal ritkábban fordul elő, hogy a nyelvészeti és pszichológiai magyarázatok, mögöttes elméletek olyan egymással harmonizáló keretet képesek létrehozni, amelyben a nyelvészeti és a pszichológiai háttér mintegy felerősítik egymást. Ilyen esetekben beszélhetünk nyelvtanítási elméletekről. A direkt módszer különféle változataiban fellelhetők ezek a harmonizációs elemek: a nyelvészetben egy új tudományág, a fonetika, a pszichológiában pedig egy viszonylag régebbi, az asszociációs pszichológia gyakorlati értelmezései működnek közre. A direkt módszer arról kapta nevét, hogy a célnyelvbe az anyanyelv mellőzésével, mintegy közvetlenül lépünk be, a nyelvvel azonnal „direkt” kapcsolatba kerülünk, mellőzvén minden kerülő utat. (Magyarázkodásunk szempontjából most mellékes, hogy az anyanyelv figyelmen kívül hagyása illúzió vagy keserűen vállalt kényszer.) A célnyelv megragadása érdekében felmerülő legelső probléma: a szemantizálás, a kontextus megteremtése. Ennek leginkább kézenfekvő (és Comenius óta szinte elfeledett) módszere a képek bőséges használata, amelyek között főként a sok részletet ábrázoló (eidetikus jellegű) tematikus képek váltak népszerűvé. Alge és Hölzel képeinek sokkal később is akadtak méltó utódai (például az ötvenes években Gatenby-Eckersley: „General Service English Wall-pictures”, vagy a hetvenes években Donn Byrne munkája, a „Wall-pictures for Language Practice”). Amikor haladó szinten a társalgás az ábrázolható tárgyaktól absztraktabb témák felé emelkedett, akkor vált világossá, hogy milyen sokat bíz a direkt módszer metodikája az asszociációkra. Az érzékelésből eredő képzetek és a közöttük lévő kapcsolatok világát azonban nemcsak képi síkon, hanem a hangokkal kapcsolatosan is tudatosan erősítették, mintha minden „ideánkat” (Locke) az asszociációk kötnék össze, mintha minden percepciónkat (Hume) az asszociációk törvénye mozgatná. Nem tisztünk itt most az asszociációs pszichológia (Spencer, John Stuart Mill, Ebbinghaus stb.) részletesebb tanulmányozása, de az kétségtelen tény, hogy a magolás jellegű tanulás (mint amilyen sok nyelvtanulás kezdete is) a gépies ismétlések segítségével növeli az asszociációk erősségét. Megjegyzendő, hogy az asszociációs tanulás különféle formáit inkább a direkt módszer későbbi változataiban alkalmazták, a módszer beindulásakor a legtöbb problémát éppen az újdonság, a fonetika alkalmazásával kapcsolatos túlkapások jelentették.